Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vérkáosz

 Műfaj:Fantasy
Megjelent: 2001.12.13.
Kötet címe: Vérkáosz
Kiadó: Cherubion
Sorozat: Fantasy Exkl. 46.
Terjedelem: 464 oldal (943,000 karakter)
Világ: Worluk

 

 

John Caldwell: Vérkáosz

 


- részlet -

Skandar Graun, Yvorl renegát félvér ork harcos-papja felriadt, összerándult, és vadul meresztette szemét a sötétbe. A nyomasztó álomemlék színes masszája foltról foltra olvadt el káprázó szeme előtt. Olyan elevenen lüktetett agyában az iménti jelenet, mintha a valóságban is megtörtént volna. Ám lángoknak, Sheenkának sehol nem volt nyoma. Meglehet, csupán képzelete kápráztatta el. Vagy csak álmodta az egészet, és még mindig Dréniában van, s egy kiadós vacsorát követően megterhelt pocakja hoz rá lidérces álmokat.
Ám ahogy erre gondolt, megborzongott. Tudta, hogy ez nem álom volt. Szinte kézzel foghatóan érezte Yvorl jelenlétét minden porcikájában. Erősebben, szervesebben, létezőbben, mint bármikor ezelőtt. Mint bármikor ezelőtt egész életében! Yvorl jelen volt a levegőben, a földben, az acélban, az ő testében. Ott lüktetett a vérében, markolta szívét, elhomályosította látását, kába agyán nyugtatta karmos kezét.
Döbbenetesen erős volt ez az érzés. Szinte még annál is erősebb, mint amikor a Limbón miatta elpusztult Sheenka, Yvorl kedvenc szládja, s az Egyszemű ismét megjelent előtte, hogy haragjában kábító csapást mérjen rá erős farkával.
Az igaz, hogy az a csapás lehengerlő volt, s Skandar Graun hosszan hevert tőle eszméletlenül...
...ám az isten jelenlétét – attól a letaglózó ütéstől eltekintve – még akkor sem érezte ennyire sűrűnek, mint most.

1479.jpg

– Yvorl?! – nyögte akaratlanul.
– Gazkhul – helyesbített egy morgós, reszelős hang.
Valami mozdult a sötétségben. Yvorl jelenléte továbbra is nyomasztóan leterhelte lelkét, azonban látta, hogy nem a Káosz istene közelít felé, hanem egy vaskos, zömök, hajlott hátú alak. Léptek csosszantak, vasak zörögtek, érdes légzés, szuszogás közeledett.
A félork harcos-pap rámeredt. Ork látása könnyedén megbirkózott a sötétséggel.
– Ki vagy?! – morogta ellenségesen, és fel akart tápászkodni fekvő helyzetéből.
Azonban mindkét bokáján, csuklóján és nyakán vaskos bilincs feszült, mely ellentmondást nem tűrően, hangosan megzörrenve és megcsikordulva visszarántotta a földre. Bilincseit hüvelyknyi vastag szemű lánccal rögzítették a padlóhoz, a plafonhoz és a háta mögötti falhoz. Skandar Graun ezen annyira meglepődött, hogy még káromkodni sem tudott. Agyában végighömpölyögtek az elmúlt napok emlékfolyamai, s ahogy magukba mosták az álomképeket, összevegyültek, s már nem lehetett eldönteni, mi álom, és mi valóság.
Az idegen nem jött közelebb. Az ő kezén és lábán is bilincsek és láncok zörögtek, ám ő a jelek szerint nagyobb mozgásteret kapott.
– Gazkhul – dörmögte a brutális alak. – Az vagyok én.
Alacsony volt, tömzsi és görbe. Hátán púp domborodott, busa feje előrehajtva, lefelé lógott vaskos nyakáról, mintha állandóan a földet szemlélné. Vonásait nem lehetett kivenni képébe lógó, csapzott hajától, de testalkata, fejformája, s – legfőképp – a testszaga egyértelműen elárulta származása jellegét.
– Ork vagy? – kérdezte Skandar Graun ork nyelven. – Miféle?
– Csolon.
Skandar Graun az emlékezetében kutatott. Annyira elszokott már az ork megnevezésektől, hogy csak nehezen ugrott be, mire gondol a másik.
– Csolon. Vagyis... az Enyveskezűek törzsébe tartozol?
– Na ja. Hát te, tes’vér?

8541.jpg– Agranaakban, a Vörös Kéz törzsében nevelkedtem, de mindez elég rég...
– Scsh! – intette le a másik, majd felmordult: – Hallga!
Skandar Graun fülelt. Valahol a falon túl tompa csörgés és kiabálás hallatszott. Lábdobogás és ordibálás. Fémek csattogtak. Valakik harcoltak odakinn.
De kik?
– Hirig van! – kiáltott fel ujjongva Gazkhul. – Hirig van, hé! Hallod, tes’vér!? Höhö! Mégsem tépik ki ma gilf papok Gazkhul szívét!
Skandar Graun megfeszítette minden erejét, és a láncait rángatta. Megpróbálta elroppantani a hüvelyknyi vastag láncszemeket, azonban azok nem engedtek.
Miközben erőlködött, úgy érezte, pattant, elrepedt valami a fejében, és agya csordulásig megtelt varázslattal. Yvorl jelenléte itt annyira erős volt, hogy még imádkoznia sem kellett. Ocsúdásakor elmotyogta a Káosz istenének nevét, s azóta az erő egyre csak gyarapodott. Varázslatok mocorogtak a fejében. Maguktól kerültek oda. Nyolc darab. Parancsvarázs, Félelemvarázs, Mozdulatlanság-varázs Gyengítővarázs, Gyógyítóvarázs, Méregsemlegesítő-varázs, Tűztőlvédő-varázs...
És még egy nyolcadik, amit nem tudott beazonosítani!
Egy biztos: ezeket a varázslatokat nem ő memorizálta. Egyszerűen csak megjelentek a fejében, s arra vártak, hogy aktiválja őket.
Talán Yvorl préselte az agyába ezeket, vagy talán csak úgy maguktól tértek vissza. Ki tudja?
De az biztos, hogy egy sem akadt köztük, amely a segítségére lehetett volna abban, hogy megszabaduljon a bilincseitől. Hacsak az a nyolcadik nem, amelyről nem tudta eldönteni, mi lehet...
És örömmel észlelte, hogy a Káosz Szava is ott mocorog a tudatában. Ezek szerint azóta, hogy utoljára használta, eltelt már legalább egy nap, s a varázslat ismét megerősödött az agyában.
A csatazajok egyre közeledtek. A kiabálások és a sikolyok hangosabbak lettek. A zörgés és a lábdobogás immár mennydörgésként hatott.
– Itt vagyunk! – üvöltötte Gazkhul, és a láncait rángatta. – Ide! Ide! Szabadítsatok ki, bárkik vagytok is!
Iszonyatos dörrenés hallatszott, melybe még a falak is beleremegtek. Odakinn remegve kelt egy rettegő sikoly. Bömbölés. Aztán hátborzongató reccsenés. Ezzel egy időben a sikoly megszűnt. A bömbölés diadalmas üvöltéssé vékonyodott.
– Ide! – harsogta Gazkhul továbbra is ork nyelven. – Yrunta, ide!
Újabb dördülés remegett végig a falakon. A diadalüvöltés visszaváltozott őrjöngő bömböléssé. Ütemes döndülések adták hozzá az alapot. Valaki odakintről a vasajtót döngette egy harci pöröllyel. Vagy valami hasonlóval.
Skandar Graun a fogát csikorgatva próbálta összeszedni az erejét, hogy elroppantsa láncait.
A döndülések üteme egyre gyorsult; a bömbölés átment fröcsögő hördülések sorozatába.
– Ez Yrunta! – harsogta boldogan Gazkhul, és egy helyben ugrált örömében, akár egy szédült pávián. – Yrunta! Yrunta!
Az ajtó kiszakadt a keretéből, és oldalra nyaklott. A résen át egy kísérteties alak nyomult be. Mögötte fáklyafények imbolyogtak, és megvilágították e behatoló alakját és ábrázatát.

tumblr_llj06kitx81qdmioco1_500.jpgHarmincas évei közepén járó, kopasz, sebhelyes fejbőrű férfi volt; fél szemének ürege sötéten tátongott, ám még mindig szebb látványt nyújtott ez, mint gyűlölködve izzó ép szeme. Arca sárga volt és ráncosra aszalódott, orra duzzadt és formátlan, s a szája olyan, mint egy rongyos szegélyű szakadás valami öreg vásznon. Pusztuló arcával ellentétben teste erősnek és fiatalosnak tűnt, izmai keményeknek és rugalmasaknak hatottak, mint a karikába hajtható jidori kardpenge. Oszlopszerű lábai akkora felsőtestet hordtak, mint egy kisebbfajta kunyhó. Bal karjában tekintélyes méretű keselyűcsőrt – tenyérnyi bárdpengével kiegészített buzogányt – szorongatott, jobbja megfeketedve, bénán lógott teste mellett.
– Yrunta! – üvöltötte örömmel Gazkhul. – Erre, erre! Itt vagyok!
A beszakított ajtón kívül a folyosón már elcsendesedett a csata. Léptek dobogtak, és a félelmetes külsejű harcos mögött más alakok is kirajzolódtak a fáklyafényben. Emberek. Vagy talán inkább karcsú drének?
A félszemű óriás dinamikus léptekkel Skandar Graunhoz dübörgött.
– Tudod te, ki küldött engem?! – ordította olyan dühödten, mintha a következő pillanatban bele akarná mélyeszteni a keselyűcsőrt a fogoly koponyájába. – Tudod te?!
– A bakó?
Skandar Graun harcra készen megfeszült. Nem volt nagy mozgástere a bilincse miatt, de tudta, hogy az első csapás elől még hátra tud ugrani a falig. Egy második csapásra pedig már nem ad lehetőséget.
Tudatában követelődzően bizseregni kezdett a Káosz Szava.
A félszemű harcos bömbölve felröhögött, és szürke szemében fellángolt az őrület lángja. Csuklóból meglendítette a keselyűcsőrt.
Skandar Graun hátraugrott egészen a falig. De nem varázsolt és nem is támadott vissza. Rájött a mozdulat jelentésére. A jövevény nem őt támadta; a láncait vette célba.
A keselyűcsőr iszonyatos erővel csapott le a padlóba ágyazott vaskarikában feszülő láncra, és a tenyérnyi bárdpenge úgy elnyírta a hüvelyknyi láncszemet, mintha madárcsontocskát roppantott volna szét az éle alatt. Nem közönséges fegyver volt ez, annyi szent!
Aztán a fegyver kurta kitérő után ismét lecsapott, és elnyírt egy másik láncszemet is. Skandar Graun kiszabadult. Igaz, a bilincsek még mindig megmaradtak a csuklóján, bokáján és a nyakán, s ezekkel együtt a súlyos lánc is – ám már nem volt rögzítve sehová.
– Yrunta! – üvöltötte a túlsó sarokból Gazkhul. – Nyírjad el az én láncomat is, tes’vér!
A megszólított odalökte fegyverét egy besiető fáklyásnak. A fickó meglepődött ugyan, de ahhoz képest, hogy bal kezében fáklyát tartott, meglepő ügyességgel kapta el a keselyűcsőr nyelét a jobbjával.
– A lótolvajt! – mennydörögte Yrunta, és villogó szemmel bámult körül. Aztán egyetlen szemének tekintete megállapodott a láncait az ölébe gyűjtő Skandar Graunon. – A bilincseid... később! Érted?
– Értem. Nem tudom, ki vagy, de mindenesetre...
– Sok beszéd. Nem kell. Ha élni akarsz, velem jössz!
Máris elfordult, s az ajtó felé indult. Skandar Graun gondolkodás nélkül követte. Tagjai zsibbadtak voltak, és meglassította mozgását a láncok súlya, ám semmi sem tarthatta volna itt. Ebben a sötét tömlöcben, ahol nem sokkal ezelőtt kínok kínját és különös emlékálmokat élt át.
Időközben két katona többszöri, erős csapással elroppantotta Gazkhul láncait, és szitkozódva próbálták kiszabadítani a zsibbadt orkot. Valami darabos, szokatlanul recsegő drén dialektust beszéltek, s ez Skandar Graun számára végleg eldöntötte hovatartozásukat. Bár szitkaiknak a negyedét sem értette.
Tehát drének.
Eközben Yrunta kilépett az ajtón, és suttogva beszélt valakihez. Alig hallható, érthetetlen szisszenéseket kapott válaszul.
Gazkhul sántikált ki a betört ajtón, ugyanúgy az ölébe gyűjtve láncait, mint ő. Nem volt annyira zömök, mint ahogy első látásra tűnt; hajlott háta megtévesztően hatott. Valaha, amikor még egyenesen járt, az orkok között szép szál legény lehetett.
– Jer, tes’vér, jer! – dörmögte Skandar Graunnak. – Tűnjünk innen, mielőtt... Hadd nézzelek csak meg!... Hé, te aztán fura figura vagy! Ork vagy te egyáltalán, vagy valami démoni fajzat?
– Felerészt ember vagyok.
Gazkhul félresöpörte loncsos haját rút arca elől, és utálkozva megbámulta.
– Emberkorcs?... Pfhuuu... Undorító! – De nem állt le ezen elmerengeni. Mivel immár a fáklyások is kinyomultak a törött ajtón, ő is arrafelé bicegett. – Tipegjél, tes’vér, mielőtt itt hagynak...
Skandar Graun megragadta a karját.
– Ismered ezeket?
– Noná! Yrunta és harcosai. Sherneqe nagyúr szolgái, akárcsak én magam.
Sherneqe!
Ez a név derengett fel különös álmaiból! Yvorl akarata, hogy ő ezt a Sherneqe nevezetű idegent szolgálja.
Tehát semmi nem véletlen...
Egy magas alak rajzolódott ki a rőten fellobbanó fáklyafényben. A félszemű, fonnyadt kezű Yrunta tért vissza.
– Sietés! – recsegte rosszallóan. – Nem beszéd van. Sietés!
– Hallod? – dörmögte Gazkhul. – Elég a dumából...
Szó nélkül kiléptek a folyosóra, ahol rajtuk és Yruntán kívül még négy alak várakozott: az a két bőrvértes katona, akik Gazkhult kiszabadították, egyikük idősebb és edzettebb, a másik egy málészájú taknyos. Valamivel távolabb egy állatbőrökbe öltözött, drabális barbár támaszkodott a lándzsájára, még arrébb pedig egy vért nélküli, vékony férfi várakozott, akinek olyan volt a feje, akár egy fonnyadt körte. Mind a négyen fáklyát tartottak a bal kezükben, a jobbjukban pedig harcra készen szorongatták a fegyverüket.
A föld alatti folyosó széles volt, szokatlanul magas mennyezetű és minden egyes kövéből ősiség sugárzott. A keményre döngölt földpadlón elszórtan mozdulatlan alakok hevertek; feltételezhetően gilfek. A tömlöc őrei; nyolcan-tízen. A falon fejmagasságban hat-nyolc lépésenként fali tartók sorakoztak, ám a bennük fityegő fáklyák nem égtek.
– Jönni! – recsegte Yrunta, és a folyosó túlvége felé biccentett a fejével. Egyértelműen Skandar Graunhoz intézte ezt az utasítását.
A félszemű már visszakapta a keselyűcsőrt, s a félelmetes fegyvert a vállára vetve, lendületes léptekkel megindult társai felé. A barbár nem mozdult; a vékony körtefejű férfi viszont, aki legtávolabb állt, máris eliramodott, és fáklyájának fénye pár pillanattal később eltűnt a folyosó kanyarulatában.
Gazkhul rogyadozó, sántikáló léptekkel indult a félszemű után, és közben egyre Skandar Graun felé pislogott, hogy vajon a félork vele tart-e. A két drén katona elengedte maga mellett a súlyos láncokat cipelő orkokat, s valamivel hátramaradva követték őket. Ők alkották az utóvédet.
Amikor Skandar Graun elérte az első hullát, csupán egy pillantást tudott vetni rá, mivel az előtte haladó barbár fáklyájának fénye máris tovalibbent. Ám ez az egy pillantás is elég volt, hogy csodálkozásra késztesse. A hulla gilf volt, ez azonnal látszott. De nem úgy nézett ki, mint egy börtönőr, akit nem sokkal ezelőtt gyilkoltak le. Nem viselt semmiféle páncélt, sem sisakot, s a testén tátongó seb is meglehetősen furcsa volt. Mintha egy éles késsel metszették volna végig a mellkasát – hogy kitéphessék a szívét.
És volt benne még valami furcsaság, ami felkeltette a félork figyelmét...
Hol van a vértócsa? Egy ekkora sebből rengeteg vér kifolyik; jókora tócsának kellene itt lennie...
Letérdelt a hulla mellé, és megérintette.
Jól sejtette: a szürkés arcbőr hideg volt.
Valamit biztosan tudott: ezt a fickót nem most ölték meg és nem itt!
– Gyere már, tes’vér! – nyüszített rá Gazkhul méltatlankodva. – Nincs idő fosztogatásra mostan!
Skandar Graun mereven egyenesedett fel, és gyanakodva pislogott. Nem stimmelt itt valami. Nagyon nem stimmelt.
– Zslozz! – A mögötte álló drén sürgetően meglökte, és beszédes mozdulatokkal igyekezett haladásra sürgetni. – Zslozz! Zslozz, bazgharad!
A félork meglódult.
A következő gilf hulla mellett sem látott fegyvert.
Mi az? A megmentői fegyvertelen gilfeket mészároltak le itt a föld alatt?
És több napja halott gilfeket?!
Valahogy nem tetszett neki ez az egész... Úgy érezte, mintha álmainak sorozata folytatódna, és különös, bódító bizonytalanság bizsergette.
Semmi nem az, aminek látszik!
Még az előtte lépkedő „barbár” sem barbár volt valójában. Igaz, első pillantásra barbárnak tűnt, így közelebbről valahogy mégis más volt. Termetében, alkatában, fejformájában és testtartásában ez a nagydarab harcos leginkább Sern do Krajnra, a fagyföldi testőrkapitányra emlékeztette őt. Ám amíg Sern fürge volt és mozgékony, s egy havasi leopárdra emlékeztetett, ez az alak nem leopárd volt, hanem egy rozmár és egy jegesmedve keveréke. Léptei súlyosak voltak, mozgása lomha és darabos, ám minden porcikájából őselemi erő sugárzott. A fegyvere sem lándzsa volt, mint ahogy azt Skandar Graun eredetileg hitte, hanem egy vaskos nyelű, szakállas szigony.
A folyosó elfordult, s enyhén lefelé lejtett. Valahol előttük és alattuk a távolban játékosan imbolygott a vékony férfi fáklyájának halovány fénygömbje.
Jócskán megelőzte már őket. Hatvan-nyolcvan lépésnyire legalább.
Aztán a fakó fáklyafény eltűnt egy újabb forduló fölött.
Skandar Graun a szeme sarkából újra és újra Gazkhulra pillantott. Az ork olyan nyugodtan lépkedett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne mindaz, ami velük történik.
Egyik pillanatban még egy gilf nagyúr vártömlöcében raboskodnak, aztán a „barátai” kiszabadítják őket, s magukkal hurcolják mindkettejüket egy föld alatti járatban, amelyben egyre mélyebbre és mélyebbre jutnak.
De miért lefelé mennek?
Skandar Graun nem tett fel kérdéseket. Egy ideig még arra számított, hogy hamarosan elérnek majd valami lépcsőt, amely felvezet a felszínre, ám amikor lépcsőhöz érkeztek, az éppenhogy nem felfelé, hanem a mélybe vezetett.
– Lemegyünk egészen a Pokolig? – dörmögte az orra alatt. – Vagy még annál is mélyebbre?
Senki sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon neki.