Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Regények,Novellák.

  Darton kocsmája

 

 


Mágikus összecsapás nyomait viseli a föld. Életnek nyoma sem maradt. 
Mindenhol kínzó szárazság, sehol egy fa vagy bármiféle növény. Feketére perzselt sziklák, feltöredezett föld,
rég kiszáradt patakmeder csak ez maradt a harcok után. Három vándor halad az egykori patak mentén. 
Meg-megbotlanak az egyenetlen feltöredezett földön. Látszik rajtuk a fáradság. 
Elöl egy alacsony férfi botjára támaszkodva, szakadozott ruhája valamikori fényét már rég elveszítette. 
Mögötte társa hasonló ruházatban, melyet talán még jobban megviseltek az átélt viszontagságok. 
Oldalán hosszúkard, a vállán egy sólyom. Néha felrepteti a sólymot, de a madár már alig-alig bír felemelkedni a földtől. 
A kis menet végén halad a legfurcsább figura. Fekete vértbe öltözött lovag - lovát bizony már régen elvesztette- 
hatalmas pallosa a hátára szíjazva, hollófekete haja hátul összefogva. 
A meleg és bizonyára a kínzó szomjúság ellenére sem szabadult meg
vértjétől. Makacsul, összeszorított foggal ballag a többiek után. 

- Messze van még? - kérdi a sólymos.
- Nemsokára megérkezünk - jön a válasz.

Szótlanul haladtak tovább.

- Darton! - bömbölte el magát hirtelen a lovag - Mit vétettem ellened, hogy két ilyen őrültet adtál társamul. 
Miért kellett nekem pont velük társulnom … 
- Ne óbégass már annyi - szól rá a társa- Különben, ha jól emlékszem, 
te szerezted a küldetést és te kértél meg, hogy tartsunk veled. Nem a mi hibánk, hogy az a nyomorult varázsló felültetett minket. 
- De legalább megfizettem neki érte, koszlott csontjai ott fognak kifehéredni a napon. - morog tovább a lovag
Csak érjünk már a faluba. Esküszöm, ha megérkezünk, az első házból templomot csinálok Dartonnak. 
- Gondolom, valami disznóól áll a falu szélén. - jegyzi meg vigyorogva a sólymos.
- Ott a falu - mutat a távolba ekkor az élen haladó. - készülhetsz a templomavatásra.

Megújult erővel haladnak tovább. A sólymos - ki egyébként Arel felszentelt papja volt - vigyorogva 
nézte vajon milyen épület van a falu szélén. Hangos nevetésben tört ki mikor meglátta az ajtó 
felett himbálódzó ütött kopott cégért: Rézkakas Fogadó.
Botos társával egymás hátát verdesve indultak be a kocsmába 
(ami persze még a legjobb jóindulattal se nézett ki jobban mit egy koszos putri). 
Társuk súlyos vértjeiben térdre rogyott és átkozódni kezdett. Kissé lenyugodva, 
nem törődve a szomjúsággal hozzákezdett a rituáléhoz. 
A kocsma népe érdeklődéssel nézte, hogy mit művel ez a nyilvánvalóan hibban óriás. 
Két társa már az ötödik korsó, nem túlságosan jóízű - de a jelen pillanatokban fenségesnek érzett - sört töltötte 
magába mikor belépett. Egyenesen a pulthoz ment és egy hajtásra kiitta a számára kikészített korsót. 

- Még! - bömbölte rekedtes hangján.

A következő korsó sem tartott sokáig. 

- Kocsmáros - mondotta mikor már enyhítette a szomjúságát - mostantól a 
kocsmád neve Darton Kocsmája. Nesze - dobott felé pár ezüstöt - készítess új cégért a kováccsal.
Reggelre kész legyen! 

Nem mert ellentmondani, különben meg neki mindegy hogyan hívják a kocsmát. Ha az idegennek ez a mániája, hát legyen. 
Amúgy meg fizetett érte.

- Emberek! Ez a kocsma mostantól Darton kocsmája. Viselkedjetek tisztességesen és imádkozzatok Dartonhoz.

Zúgolódás támadt a kocsma népe között és egyesek nem tetszésüket fejezték ki néhány
széklábbal és söröskorsóval. De egy-két kiosztott pofon után sikerült mindenkit meggyőzni az
új név szépségéről, főleg mikor nagylelkű lovagunk mindenkinek- már aki talpon maradt a meggyőzés után-
fizetett egy korsó sört. Hamarosan Darton nevétől volt hangos a kocsma ….

 

Egy harc summája

2011.06.23
Egy harc summája
(az elképedt vándor dala)
 
 
Történetet mondok, harcát egy vitéznek
Gyászos végzetét egy másik legénynek
Qwillben történt akkor mikor a nap felkelt
Melengetõ fénnyel elûzve az éjjelt.
Két harcos vonult a fõutcán éppen 
Egy jó jellemû vitéz ármánnyal keblében
Vele szemben érkezett meg párja
Fairlightnak leendõ hû tanítványa
 
Adolf Von Mayer semleges szívvel
Jobbját emelte üdvözlésre készen
Hörögve kapta válaszul a lándzsát
Raia követõje arcul csapását
Hová lett a világ gondolta Mayer
Ellenfelére egy gyors riposzttal ráver
Jobb harcos volt sokkal látta, aki nézi
Mágia menti az ellent, bosszúsan szemléli
 
Tanulsága szóljon ekképp a mesének
Ne higgy mindig a mázos beszédnek
Semleges jó, jó ki gonosz
Szegény kalandozó mit higgyen most
Hol van már a jó és gonosz örök harca
Elvek eldobva, mindenki harcra?
Aurája jó de lelkében csúf sötét
Jó Georg Skorpi ó mond meg miért?
 
 A vadász és a préda



Éhes vadként csaptak fel a lángok. A tekergőző tűzkígyó éhesen mart bele a ház oldalába, lassan körülölelve, szerető kedvesként nyaldosva pusztító nyelvével. Harcba szállt az éjszaka sötétjével, legyőzve árnyait fennen hirdetve gyilkos nászának gyönyörét. 
Mint mindig, most is megbabonázva nézte a lángokat. Nem volt szem előtt, rejtezve bújt meg a sötétben, pedig büszkén vállalta volna tettét. Hiába, tanítómesterei - a klán vezetői - nem tűrték volna el, ha hibázik. Aki hibázik, az meghal - egyszerű, de hatásos törvény. Mégis ez fennmaradásának feltétele. És ő nem csak fennmaradni akar, ő akar lenni a legjobb. Ce-Snyar, Futótűz, így nevezték társai. Találó név. Ha tehette, mindent elpusztított maga körül, és a tüzet is rajongásig szerette. Bár könnyen árulója lehet, mégis szívesen használta. Az emberek félnek a tűztől, és ő szerette ha félnek. 
Most ébrednek -gondolta, mikor éles sikoltás hallatszott az égő ház belsejéből. 
"Nem kellett volna az erdőbe költözni" - mosolyodott el magában -" távol a várostól. És nem kellett volna elhagyni a Klánt."
Fekete tollú nyílvesszőt röpített a gyermekével kirohanó asszony torkába. Halálos hörgésbe fúlt a sikoltás, és újra csak a tűz hangjait lehetett hallani. 
"Hol késlekedsz? Biztos nagyon meleg lehet odabenn."
Letette íját és elővonta tőreit. Elérkezett végre az idő. Hosszú esztendeje már, hogy követte a préda nyomát. Igaz, nem volt mindig préda, valamikor neves harcosa volt a klánnak, jó társ a harcban, mégis mostanra már csak űzött vad. Annyit ért az élete, mint a vacsorára kiszemelt állaté, akit már célba vett a vadász.
"Most én vagyok a vadász."
Feszengve várta áldozatát, asszonya halála biztos feltüzelte, mégis késlekedik. 
A renegát suhanó árnyként közeledett. Jóllehet a tűz jócskán bevilágította a ház környékét, mégis alig észrevehetően osont keresztül az udvaron. Ruhája megpörkölődött, haja rövidre zsugorodott a tűztől. Szemében eszelős láng villogott, ahogy körültekintett az udvaron.
"Gyere, gyere csak közelebb." 
A vadász lassan mozgásba lendült. Tőrei vérontásra készen simultak kezébe. Oldalról csapott le áldozatára. Mozgása majdnem olyan gyors volt, mint a nevét adó tűz, a renegát mégis hárította első csapását.
"Te?!" - villant a felismerés a préda szemében. Valami meghalt benne. Lassan, lépésről - lépésre oldalazva tőreiket egyenesen tartva keringeni kezdtek. A háttérben hangos roppanással adta meg magát a tető engedve a tűz csábításának.
A renegát a tető zuhanásával egyszerre lendült támadásra. Szikrázva kapaszkodtak össze a finom, élesre fent pengék, hogy később szétválva új irányból próbálják kikerülni társukat. Hosszan elhúzódott a harc, lassan már hajnalodott. A renegát kezdett előbb fáradni. És aki fárad, az előbb hibázik. És aki hibázik...
Már nem volt többé vadász, szenvtelen arccal törölte véres tőreit a renegát ruhájába. Bevégeztetett, íme az igazság, a Klán igazsága. Nem árulhatod el büntetlenül a családodat. És a klánod több mint a családod. Az életeddel tartozol neki.
A kisgyermek anyja véres teteméhez bújva megbabonázva nézte a közeledő alakot. Félénken csodálva a tompán megcsillanó pengét. Fény villant a fejvadász szemében mikor megemelte tőrét. Hirtelen megállította döfésre lendülő kezét. Pár pillanatig állt, aztán odébb rúgva a holttestet felnyalábolta a csendesen sírdogálni kezdő gyermeket.
Majd felnevelik. Talán jó harcosa lesz a klánnak, ha többet örökölt a nagyapja véréből, mint az apja. Legalább annyit, mint én.