Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lidércfény folytatás:

2011.09.20

 – Tudom, hogy magányosan élsz az erdőn – kezdte –, 

és nem áll szándékomban háborgatni... De ha akarod, szí-
vesen megosztom veled a vacsorámat. Elejtek egy őzet, és 
megsütjük pecsenyének – javasolta lelkesen, de a lány 
rosszalló arckifejezése elhallgattatta. Eszébe jutott, hogy 
Vadmacska aligha örülne, ha valamelyik kedvence nyársra 
húzva végezné be az életét.
    – Utálom a húst – sziszegte a lány elutasítóan. 
    Sötét Opál elmosolyodott.
    – Értem. Elfelejtettem, hogy mennyire szereted az álla-
tokat... Azt hiszem, több időt töltesz négylábú barátaiddal, 
mint az emberekkel.
    A lány vállat vont.
    – Miért van ez így? – kérdezte gyengéden Sötét Opál.
    – Nem árulom el, és nem is fogom soha – felelte a 
lány. Tekintetét makacsul a földre szögezte, mégsem tudta 
eltitkolni, hogy a szeme fölizzott.
    – De igen... biztos vagyok benne, hogy egyszer el-
mondod majd – bizonygatta Sötét Opál, egészen közel lé-
pett, és vakmerően megfogta a lány kezét. Vadmacska 
megborzongott – a férfi megdöbbenve nyugtázta, hogy a 
zöld szempárban fölcsillan a vágy az érintés nyomán. Ami 
azt illeti, ő maga is észlelt némi bizsergést az ágyékában, 
és csak nagy nehézségek árán tudott továbbra is a beszél-
getésükre figyelni. Megpróbálta nem észrevenni, milyen 
kecsesen domborodik a ruha kivágásában Vadmacska ru-
ganyos keble; a halványvörös mellbimbók hetykén szök-
kentek előre.
    – Ismerek egy meghitt helyet – szólalt meg ekkor Vad-
macska.
    – Valóban?
    Sötét Opál most csupán egy sátor mélyére kívánkozott 
volna a lány társaságában, de Vadmacska már felszökkent 
– kis keze még mindig fogva tartotta a férfiét –, és elindult 
a patak mentén. A nomád, inkább vágyától, mintsem ér-
deklődéstől űzve követte.
    Alig néhány perces séta után egy sziklás, meredek 
domboldalhoz értek. A szirtek között keskeny barlangszáj 
sötétlett. A lány elmosolyodott.
    – A Sárkányszáj-barlang – közölte elégedetten, és elő-
resietett. – Szeretem ezt a helyet. Itt biztonságban va-
gyok... nem háborgathat senki.
    A nagy szemek megvillantak, ahogy a férfi is behúzó-
dott a sötétlő üregbe.
    Odabenn hűvös volt, a falakról néhol nedvesség csöpö-
gött, de barátságos félhomály uralkodott. A szerelmesek 
léptei halk visszhangot vertek.
    – Nos... ha valóban érdekel a történetem, elmondha-
tom – sóhajtotta hirtelen a lány. Tekintete újfent a semmi-
be révedt, mintha a barlang sötétjét fürkészte volna. – Bi-
zonyára úgy is hallottad már Ezüsthajtól. A családom el-
pusztult, amikor gyerek voltam. Nagyon sokáig sírtam utá-
nuk. Mostanában már nem sírok. Vagyis... egyedül ritkán, 
mások előtt soha. Ezért nincs senkim. Nem akarom még 
egyszer elveszteni a szeretteimet. Soha többe nem fogok 
közel kerülni... senkihez.
    A férfi szíven ütve nézett rá.
    – De hát én... ki akarom mutatni, hogy kedvellek, és 
fontos vagy nekem – mondta akadozva. Óvatosan, kicsit 
esetlenül az ölébe húzta a mellette kuporgó Vadmacskát, 
és megcsókolta. A csókja meglehetősen riadt viszonzásra 
talált ugyan; de ez is viszonzás volt.
    Sötét Opál nem tehetett róla, de megkívánta. Volt Vad-
macskában egy bizonyos elemi szeretetéhség, ragaszkodás 
– a fiú talán éppen emiatt szeretett belé. A lány olyan kész-
séges volt, olyan szenvedélyes, mint egyetlen más nő sem, 
akivel eddig Sötét Opálnak dolga akadt. A fiatalember sze-
rette a Vadmacskából áradó – túláradó – vágyat, élvezte, 
hogy azt tehetett a lány szép fiatal testével, amit csak akart.
    Hosszan, szenvedélyesen csókolta, és egész testével 
hozzásimult. Lerogytak a földre. A férfi kutató keze gyen-
géden fosztotta le a lányról a mélyen kivágott nyusztprém
ruhácskát. Vadmacska kecses ujjai finoman cirógatták a 
férfit a szarvasbőr nadrág alatt. Néhány perc múlva már 
teljesen meztelenül feküdtek egymás mellett. A lány átve-
tette a lábát a férfi fölött, és ajkaival, bársonyos nyelvével a 
kedvese heréit becézte, majd a merev hímvessző vöröslő, 
érzékeny hegyét. Sötét Opál nyelve Vadmacska szemé-
remajkai közé hatolt. Csak jó néhány perc elteltével hagy-
ták abba a játszadozást – mindkettőjük gerincén kellemes, 
forró borzongás futkosott –, amikor a férfi kicsúszott a 
lány alól, hanyatt fektette, és mélyen beléhatolt.

* * *

Ettől kezdve minden nap találkoztak. A fiatal nomád las-
san, szeretettel akarta meghódítani a lányt, aki láthatóan ra-
gaszkodott hozzá, és boldog volt, ha mellette lehetett. Kéz 
a kézben járták be az erdőt, ami immár egyáltalán nem tűnt 
kellemetlenül titokzatosnak, sőt végtelen, zavartalan 
csendjével, árnyas bozótjaival, eldugott zugaival inkább 
meghittnek bizonyult. A szerelmespár nem találhatott vol-
na a titkos légyottok számára otthonosabb helyet, mint a 
zúgó tölgyerdő.
    Egyik délután Sötét Opál különös kéréssel állt elő:
    – Szeretném, ha elvezetnél az otthonodba... a lápra.
    Vadmacska egy másodpercig furcsán összehúzta a 
szemét – ilyenkor úgy festett, mint egy zsákmányra leső, 
elszánt ragadozó. A következő pillanatban azonban már 
ismét mosolygott.
    – Messze van innen... és nem fog neked annyira tet-
szeni, mint az erdő – figyelmeztette a párját. Amaz viszont 
kitartott a kérése mellett, így néhány perc múlva a szerel-
mesek útnak indultak. Az erdei ösvényen napfényfoltok 
ragyogtak, és a lombok között ezer és ezer madár dalolt.
    Több mérföldet kellett gyalogolniuk, mire elérkeztek a 
mocsárhoz; a korhadt fatörzsek, lehajló ágú szomorúfüzek 
és sötét égerfák birodalmába.
    A fiatalember arra gondolt, Vadmacska jól sejtette: va-
lóban nem tetszett neki a lápvidék. A sűrű növényzet elle-
nére az egész táj valahogy sivárnak és kihaltnak látszott. A 
közelben hínárral borított víztükör csillogott – az áttetsző 
felszín alatt bizonyára több ölnyi mélység tátongott.
    Úgy tűnt, a lány viszont nagyon is otthonosan érzi ma-
gát a mocsárban.
    – Vigyázz! – intette a kedvesét. – Az a ragacsos föld ott 
már az ingovány... ne lépj rá, mert lehúz. Amott látod azo-
kat az apró, sárga virágokat... arra se menj; mély víz van 
alattuk. Csak gyere mindig utánam... és figyeld a kitapo-
sott ösvényt!
    Valóban: a sötétlő földön egy agyagszín-barna sáv ka-
nyargott, ami akár ösvény is lehetett.
    – Úgy ismerem ezt a tájat, mint a tenyeremet – folytatta 
büszkén Vadmacska. – Tudok róla néhány történetet. Ha 
akarod, elmesélem őket.
    – Inkább ne... Majd egyszer, odahaza, a faluban... –
kérte a férfi. Valamiért nem akarta hallani a históriákat, 
amik ebben a baljós környezetben játszódtak; legalábbis 
itt, az elhagyatott mocsár mélyén nem.
    Rémtörténetek nélkül is nyomasztó hangulat lett úrrá 
rajta, s erre nem tudott magyarázatot adni.
    – Ne menjünk tovább! – morogta rosszat sejtve. – For-
duljunk vissza!
    A lány érdeklődve szemlélte.
    – Már nem vagy kíváncsi az otthonomra? – kérdezte 
halkan, szinte vádlón, mintha azt mondta volna: talán már 
nem szeretsz?
    – Most nem akarom látni – suttogta a fiú összeszoruló 
torokkal. – Most mégsem! Majd egy másik alkalommal...
    – Miért?
    – Mert... azt szeretném, ha ma este te jönnél el hozzám. 
    Szinte fuldoklott a nehéz, fojtó levegőtől. Alig várta, 
hogy végre hazaindulhasson a lápvidékről.

    A lány nem ellenkezett; valósággal megkönnyebbült-
nek tűnt.
    – Rendben – felelte.
    Sötét Opál meglepődött.
    – Rendben?... Ez azt jelenti, hogy eljössz velem a tábo-
runkba, és a sátramban alszol?
    Vadmacska mosolytalanul bámult rá.
    – Ezt szeretnéd? – kérdezte kifejezéstelenül.
    – Mindennél jobban!
    – Akkor a sátradban alszom...

* * *

Amikor napnyugtakor megjelentek a táborszéli draniyák 
között, az éji nyugodalomra készülő dirwaniak csodálkoz-
va lesték őket. A mezőről behajtott marhák nyugtalanul 
bőgtek, és ahogy oldalra nyomultak, csaknem eltiportak 
egy sátrat, a kutyák pedig oly veszettül ugattak és vicso-
rogtak az idegen lányra, mintha egy valódi vadmacska sé-
tált volna közöttük kecses léptekkel. Az előrohanó nomá-
dok azonban hátraparancsolták ingerült ebeiket.
    – Ő Vadmacska! – kiáltotta Sötét Opál az összesereg-
lett érdeklődők felé. – A közelben él, magányosan... – Már 
majdnem kibökte, hogy az ingoványban, de úgy vélte, böl-
csebb, ha ezt inkább elhallgatja a többiek elől. – Egy tisz-
táson él idős rokonával, Ezüsthajjal, aki a virágok és a fü-
vek ismerője... Vadmacska velem van – tette hozzá egy-
szerűen. – Én hívtam a táborba. Ő... az én kedvesem.
    A körülöttük tolongó nomádok megbámulták a lányt, a 
kezüket nyújtogatták feléje, mintha meg akartak volna bi-
zonyosodni, hogy valóban létező, hús-vér lény-e, de senki 
sem viselkedett vele barátságtalanul.
    – Légy üdvözölve az Aranysas táborában, lányom! –
mondta Szabad Madár, és barátságosan a kezét nyújtotta. –
Sötét Opál választottja kedves vendég valamennyiünk

számára. Jöjj csak bátran... szabadon és háborítatlanul jár-
hatsz népünk között.
    Vadmacska riadtan elhátrált a vezér feléje nyújtott kar-
jától, s olyan rémülten kapaszkodott párja könyökébe, mint 
fuldokló a segítő kézbe. Láthatóan zavarta a lármás tömeg, 
nem nézett a fénylő szemekbe, elfordította tekintetét az iz-
zadt, napcserzette arcokról. Idegenkedve föl-fölpillantott a 
kifeszített állatbőrökből készült sátrakra és a körülötte raj-
zó emberekre, de általában konokul a földre szegezte a te-
kintetét, ezért nem láthatta a falubeliek elismerő pillantása-
it – a puszta lakói őszinte örömmel csodálták a két fiatalt, 
akik úgy szerették egymást, és külsejükre nézve is összeil-
lő, szép párt alkottak.
    Csupán Rideg Topáz vetett feléjük különös pillantáso-
kat topázszínű szemével. Gyanakodva szemlélte a lányt, és 
komoran bámult barátja arcába. Egy szót sem szólt, de 
vádló tekintete mintha azt kérdezte volna: Miért nem emlí-
tetted?! Már nem bízol bennem?
    Sötét Opál szégyenkezve lehajtotta a fejét. Való igaz, 
ha másnak nem is, legkedvesebb barátjának beszélnie kel-
lett volna a lánnyal való kapcsolatának alakulásáról. Elha-
tározta, hogy alkalomadtán majd elmesél mindent Rideg 
Topáznak, de most még ez az apró kellemetlenség sem 
bosszanthatta. Túlságosan boldog volt.
    Ekkor egy másik ifjú szökkent elé, csaknem fellökte őt 
nagy igyekezetében.
    – Hol találtad ezt az elragadó teremtést? – tudakolta 
Sudár Szarvas irigységtől csillogó szemmel. – Mert egy 
ilyen csinos halacskát én is szívesen kifognék magamnak!
    – Akkor csak a tóparton kereskedj...
    – De nagyobb csalit dobj ám be, mint amit szoktál! –
gúnyolódott egy fekete hajú lány, Csillag, amin a körülöt-
tük állók jót derültek.
    A fiatal nők összesúgtak az idegen lány mögött.
    – Nézzétek, milyen vékony! Milyen karcsú! És milyen 
apró! Talán tündér?
    – Nem tündér! – suttogta féltékenyen az imént tréfál-
kozó lány. – Inkább boszorkány, aki megbabonázta Sötét 
Opált!
    – Ugyan, Csillag! Csak azért mondod, mert te akartad 
volna férjednek őt! – ugratta a lányt Sudár Szarvas.
    – Én ugyan nem...
    – Akkor jó! – A jóvágású fiú cinkosan rákacsintott. –
Mert neked itt vagyok én!
    – Menj már!
    Sötét Opál arca rezzenéstelen maradt, de a lelke mélyén 
büszkeséget érzett, és szórakoztatta, amiket róluk beszél-
nek. Szívesen ott maradt volna a fiatalok között, hogy 
meghallgassa, mint vélekednek róluk és miként tréfálkoz-
nak, de érzékelte, hogy Vadmacska zavart és riadt, s meg 
akarta nyugtatni a lányt.
    – Nincs semmi baj! – suttogta kedvesen. – Máris meg-
kedveltek téged...
    – Hová megyünk?
    – A sátramba. Ott kettesben lehetünk.
    Mégsem maradhattak kettesben. Hiszen Sötét Opálnak 
nem volt saját sátra; szállásán osztoznia kellett Rideg To-
pázzal és más ifjú harcosokkal. Ez idáig eszébe sem jutott, 
hogy a lányt esetleg zavarhatja, hogy másokkal kell egy 
fedél alatt aludnia, most azonban, látva, mennyire idegen-
kedik Vadmacska a többi embertől, elbizonytalanodott.
    – Velem alszol ma? – kérdezte.
    A lány nem szólt semmit, csak felnézett, aztán lehunyta 
a szemét, és alig észrevehetően bólintott.
    Amikor azonban a durva lópokróc alatt egymáshoz búj-
tak, annál odaadóbbnak és készségesebbnek bizonyult. 
Úgy tűnt, a külvilág megszűnt számára, és csöppet sem za-
varja a kintről beszürődő lárma, sem pedig a sátorban 
mozgolódók jelenléte.
    Kéjes nyújtózkodással hagyta, hogy a fiatalember csó-
kolgassa őt, s akkor sem ellenkezett, amikor lefejtette keb-
leiről a ruhát, és a formás idomokat becézgette. Eleinte
ugyan riadtnak látszott, de ahogy kezdeti kétségei szerte-
foszlottak, Sötét Opál örömmel fedezhette fől, mennyi el-
fojtott tűz rejtőzik a hűvös külső mögött.
    Az ifjú dirwani a vágytól részegülten csókolta kedve-
sét, s a megszokottnál is szenvedélyesebben cirógatta illa-
tos bőrét. Keze a lány lábai közé vándorolt, s Vadmacska 
ez alkalommal sem húzódott el. Hűvös ujjai a párja hátát 
simogatták, cirógatták, karmolták.
    Sötét Opál kiéhezett volt és türelmetlen, mégis a lehető 
leggyöngédebben tette magáévá a nőt. Vadmacska telt, pi-
ros ajkai hálásan nyíltak meg a kedvese érintésére. A fiú 
sokáig, nagyon sokáig mozgott benne, el akarta nyújtani 
mindkettőjük élvezetét, ameddig csak lehetett. A lány be-
hunyta a szemét, arca olykor meg-megrándult, teste apró-
kat remegett. Hálás dorombolással adta társa tudtára az 
örömét.
    A kéj gyönyörteljes percei után mégis félénken, szinte 
elutasítóan elfordult, s a hátát mutatva kuporodott össze a 
férfi oldalán. Sötét Opál nem húzódott el a formás, ruga-
nyos testtől, ami csak az imént lett az övé. Nem akarta 
megtörni a meghitt csendet.
    Hosszú időn át hevertek így, szótlanul, mozdulatlanul. 
Végül Sötét Opál nem bírta tovább a hallgatást.
    – Hé... – mondta halkan.
    Vadmacska hirtelen megfordult, megragadta a fiatal-
ember fejét mindkét kezével, hogy éles körmei szinte a bő-
re alá vájtak, és a szemébe fúrta átható pillantását.
    – Felelj nekem igaz lelkedre! – követelte.
    – Bármit...
    – Mondd meg nekem... – kezdte tétován. – Biztos vagy 
abban, hogy szeretsz engem?
    A fiatalember válasz helyett magához szorította, és for-
ró csókokkal oszlatta el a kételyeit.

* * *

Vadmacska ott maradt a párjával a nomád táborban. Fel 
sem vetődött, hogy elmenjen; oly természetes volt, hogy 
ők ketten immár összetartoznak. Továbbra is a fiatal har-
cosok közös draniyán osztoztak a többiekkel, de Sötét 
Opál engedélyt kért és kapott Szabad Madártól, hogy saját 
sátrat építsen, családot alapítson. Az idős törzsfő nem örült 
túlzottan Opál választásának – jobban szerette volna, ha a 
törzs hölgytagjai közül választja ki születendő gyermekei 
anyját –, de nem tett ellenvetést. Korábban már többször is 
célzott arra, hogy épp a fiúban vagy Rideg Topázban látja 
későbbi utódját, s ezt újra megerősítette:
    – Járj az igazak útján; szeress és engedd, hogy szeres-
senek; élvezd ki az ifjúság önfeledt örömeit, mert ha eljön 
az ideje, talán a te erős válladon nyugszik majd mindaz a 
teher, ami alatt most még én görnyedek.
    Sötét Opál megértette a szavak jelentőségét, és szívét 
betöltötte a váratlan boldogság. Az istenek kegyeltjének 
érezte magát, semmi többet nem kívánhatott volna az élet-
től, mint amit ezen napokban, hetekben kapott.
    Azonban már közös életük harmadik hetében kezdte 
úgy érezni, mintha olykor mégis valami sötét, alattomos 
árnyék borulna a boldogságukra. Vidám, meghitt együttlé-
teik alatt Vadmacska tekintete egyre többször elkomoro-
dott, és ilyenkor, ahogy kifejezéstelenül meredt maga elé, 
úgy nézett ki, mintha lélekben messze-messze járna.
    – Mire gondolsz? – próbálta faggatni néhányszor.
    A lány ránézett.
    – Rád.
    – Rám? – hökkent meg az ifjú. Tréfálkozni próbált. –
Hé! Te rám gondolsz, és ettől vagy szomorú?
    – Igen.
    Ettől a kurta választól még jobban megrökönyödött.
    – De miért szomorkodsz? Boldogok vagyunk. Az éle-
tünk derűs és vidám!
    – Az életünk? – A lány ernyedten sóhajtott. Aztán a fe-
jét ingatta. – Van nekünk olyan?
    – Hogy érted ezt?
    A lány azonban elfordult, a kezébe temette arcát, és 
nem válaszolt.
    Ráadásul a fiatalember gondolataiban újra meg újra 
fölbukkant Vadmacska otthona, a mocsaras vidék, noha 
nem tudta volna okát adni, miért. Egyáltalán nem akart az 
ingoványra gondolni; legszívesebben örökre elfelejtette 
volna. Nem szívesen emlékezett vissza, miféle érzések ke-
rítették hatalmukba a kihalt, csöndes tájon, ahol a szikár 
fák baljósan meredeztek az ég felé, és ahol elég egyetlen 
rossz lépés, és a nyirkos, iszamós talaj örökre elnyeli az 
embert. Az erdőben észlelhető rosszindulatú jelenlét ott 
érezhetően erősödött, mintha a fák és a sűrű bozót rejteké-
ben alattomos lények leskelődnének.
    Sötét Opál töprengve nézte kedvesét. Természetfölötti 
megérzése segítette megtalálni a baj okát.
    – Honvágyad van – szögezte le komoran. – Haza 
vágysz... az ingoványba!
    Vadmacska nem nézett rá, de alig észrevehetően bólin-
tott.
    – El kellene felejtened azt a nyomasztó vidéket! – mor-
molta kelletlenül a fiatalember. – Jobb itt neked. Ott magá-
nyos vagy, itt pedig barátok vesznek körül.
    – Nekem... ott vannak...
    Elhallgatott. Nem fejezte be a mondatot.
    Sötét Opál felkönyökölt.
    – Ott vannak? – kérdezett vissza dühösen. – Kik van-
nak ott?
    Vadmacska megrázta a fejét, és nem felelt.
    A fiatal nomád még ingerültebb lett.
    – Elég ebből az értelmetlenségből! – dörmögte. – Árt a 
kedélyállapotodnak. Nincs abban a nyavalyás mocsárban 
semmi, ami miatt szomorkodhatnál! Felejtsd már el!
    A lány azonban csak vállat vont, a sátorfal felé fordult, 
és nem felelt semmit.

* * *

Boldog, gondtalan napok következtek a fiatal pár életében. 
Éjjel-nappal együtt voltak, ölelkeztek, és gyöngéd, szerel-
mes szavakat suttogtak egymás fülébe. Sötét Opál végre 
fölállíthatta saját sátrát – a draniya közvetlenül Szabad 
Madár, a vezér sátra mellett kapott helyet –, így többé már 
nem kellett megosztaniuk meghitt óráikat a többi fiatallal. 
Szeretkezéseik ettől kezdve még hosszabbak, még szenve-
délyesebbek, még gyakoribbak lettek. Olykor előfordult, 
annyira elteltek egymással, hogy még az evésről is megfe-
ledkeztek.
    – Hát nem gyönyörű a naplemente a táborban? – muta-
tott körbe büszkén Sötét Opál a bíborszínbe borult sátrak 
között egy hosszú szerelmi csatározás után. – Ugye, meg-
kedvelted már a falut, szívem?
    – Én... nem tudom.
    – Nehogy azt mondd, hogy jobban szereted az erdőt... 
és az ingoványt – nevetett a fiatal nomád. Aztán a lány 
komoly arcára pillantott, és meghökkent. – Nem érzed jól 
magad közöttünk?
    Vadmacska zavartan meredt maga elé, s végül kibökte:
    – Ez nem az én otthonom.
    – Óh! Talán nem vagy boldog itt? – kérdezte csalódot-
tan a fiú.
    – Boldog vagyok... mert veled lehetek – válaszolta ki-
mérten Vadmacska. Úgy tűnt, nem szól többet; elfintoro-
dott, és halkan fölsóhajtott. – De ez akkor sem az én ottho-
nom... – tette hozzá alig hallhatóan.
    – Miért? Mi bajod van vele?
    – Az én otthonom nyugalmasabb. Itt... túl sok az em-
ber.
    Sötét Opál elmosolyodott, és megcirógatta kedvesét.
    – Hát persze, hiszen éveken át magányosan éltél. De 
majd megszokod őket. Ezek jó emberek, nem bántanak, 
kedvelnek téged, befogadnak...
    – Nem könnyű nekem itt – suttogta a lány komoran. –
Kimerítő... Rettenetesen kimerítő!
    – Idővel könnyebb lesz. Engedd magadhoz közelebb 
őket, fogadd el a barátságukat!
    A lány megremegett, és úgy kapaszkodott Sötét Opál 
kezébe, akár a fuldokló.
    – Nem tudom, sikerül-e... – suttogta elveszetten. – Én... 
én... más vagyok, mint ők... – Aztán tágra nyílt szemmel 
mondott még valamit: – Néha fojtogat a társaságuk... Úgy 
érzem, megfulladok közöttük!
    Azon az éjjelen a szerelmesek szorosan egymáshoz 
bújtak a kellemesen meleg takaró védelmében.
    Sötét Opál hirtelen fölrezzent álmából.
    – Mi a baj, szívem? – kérdezte a lány, és gyengéden 
megsimogatta az izmos, ölelő karokat.
    – Semmi, csak egy kicsit megijedtem. Képzeld, azt ál-
modtam, hogy eltűntél az ágyamból... Olyan jó volt feléb-
redni, hogy nem volt igaz... hogy mégis van kedvesem...
    – Persze, hogy van! Tudod, hogy mennyire szeretlek... 
Csak valami lidércnyomás volt. Aludj vissza nyugodtan... 
én majd őrzöm az álmodat.
    – Biztos, hogy jól vagy? Az előbb úgy éreztem, mintha 
szomorú lennél. Én azt szeretem, ha az én drágám minden 
porcikája mosolyog!
    Vadmacska, hogy teljesítse a kérését, máris elmosolyo-
dott, és odakuporodott Sötét Opál gyengéd ölelésébe. Át-
ölelte a férfit, aki magához szorította a törékeny testet. Sö-
tét Opál nyelve benyomult a bársonyos ajkak közé, és jobb 
kezével felgyűrte a lány lenge szoknyáját, míg baljával a 
kedvese feszes, gömbölyű fenekét cirógatta – aztán a nya-
káig emelte a nő egyik karcsú lábát, és türelmetlenül beha-
tolt.

* * *


Sötét Opál másnap este félrevonta barátját, és aggódva kér-
te a véleményét.
    – Mit gondolsz felőle?
    Rideg Topáz elmerengett. Hosszú pillanatokig úgy 
tűnt, meg sem hallotta a kérdést, aztán mégis megmozdult: 
közönyösen megrántotta a vállát.
    – A te választottad.
    – Csupán ennyit mondasz? – mordult fől csalódottan 
Sötét Opál. – Ennyit ér a barátságod?
    – Még hogy barátság... – pislogott a homokszín hajú if-
jú. Az arca szokatlanul merevnek látszott. – Talán én titko-
lóztam heteken át? Én jártam az erdőt egymagamban, rej-
télyes utakon?
    A másik fiatalembert hirtelen elfutotta a méreg.
    – Miért? Talán kölcsön kellett volna adnom a páromat, 
vagy mi?
    Rideg Topáz arca megrezzent, de nem felelt a gúnyoló-
dásra.
    Sötét Opál sóhajtott.
    – Igazad van. Vétettem az ellen, amit egymásnak fo-
gadtunk: elhallgattam előled néhány dolgot. – Ő maga is 
csodálkozott, hogy valóban így történt. – Talán féltem... at-
tól, hogy kigúnyolsz.
    Úgy tűnt, Rideg Topáz megenyhült egy kissé.
    – Mire vagy kíváncsi? – érdeklődött. – Arra, hogy mit 
gondolok? Vagy arra, mit beszélnek az emberek?
    – Mindkettőre. De a te véleményed fontosabb számom-
ra. Van előérzeted?
    Rideg Topáz eltűnődött.
    – Van – mormolta. Aztán komoran a barátja szemébe 
nézett. – De az nem jó.
    – Úgy érted... valami...
    – Nem jó! – emelte fől a hangját a szőke fiatalember. –
Azt érzem, hogy elveszítem a barátomat, a testvéremet... 
Az a lány elvesz tőlem téged! Elpusztít, felemészt!

    Sötét Opál némán tátogott, akár egy partra vetett hal, de 
aztán észrevette a társa szemében megvillanó cinkos fé-
nyeket.
    – Ugratsz engem! – motyogta dühösen, aztán meg-
könnyebbülten fölnevetett. – A fene essen beléd! Gúnyt 
űzöl belőlem!
    Rideg Topáz vele együtt nevetett, s ezekben a pillana-
tokban régi, meghitt barátságuk épp olyan volt, mint ko-
rábban.
    Ám a néhány másodperc hamar elsuhant.
    – Gúnyolódok, igen. Miért ne?
    Sötét Opál meghökkent.
    – Hogy érted ezt?
    – Magad is jól tudod, milyen kiszámíthatatlanok az elő-
érzetek, amik megkísértenek bennünket. Amit ezzel a lány-
nyal kapcsolatban érzek... nehezen magyarázható szavak-
kal, de... – A fiú komolyan, szinte ünnepélyesen biccentett. 
– Féltelek, testvér, nagyon féltelek! Aggódom érted!
    – Ez még mindig tréfa? Mondhatom, elég rossz...
    – Talán jobban járnál, ha kerülnéd a bajt...
    – Ne nevezd bajnak! Vadmacska a legszebb és a leg-
jobb, ami az életemben történt!
    – ...de talán még jobb volna, ha nem rám hallgatsz, ha-
nem a saját megérzéseidre. Járj azon az úton, amit a szíved 
diktál... Ne ereszd ki a markodból a boldogságot, ha már 
megragadtad!
    Sötét Opál szaggatottan lélegzett; egyre inkább hatal-
mába kerítette valami homályos, kellemetlen érzés.
    – Mi rosszat látsz ebben az ártatlan teremtésben? – kér-
dezte csaknem fenyegetően. – Azt hiszed, a vesztemet 
okozza? Azt hiszed, csak hazudja, hogy szeret?!
    Rideg Topáz barátságos mosollyal tárta szét karjait. 
    – Ezt neked kell tudnod. Én nem szólok semmit... 
    – De...
    – Az emberek mindenfélét suttognak – vágott közbe a 
szőke fiú. – Gyanakodnak.
    – Miért? Mi a fenéért?!
    – Egy lány, aki magányosan él ebben a kísérteties ren-
getegben... az ingoványban... Meglehetősen furcsa, nem 
gondolod?
    – Nem! Egyébként sem magányos. Ott van Ezüsthaj...
    – A boszorkány?
    – Nem boszorkány, hanem egy idős, kedves füves-
asszony.
    – Ne dühöngj, testvér! Eszem ágában sincs, hogy ked-
ved szegjem. Csupán megosztottam veled a véleménye-
met... és elmondtam a tanácsomat is, mivel bátyámként 
szeretlek. Dönteni viszont neked kell.
    – Szeretem őt! – tört ki Sötét Opál. – Még ha valami 
boszorkány vagy lápi lidérc lenne is, aki a vesztemre tör, 
akkor is szeretném! Ha el akarna pusztítani, önként adnám 
neki az életem!
    Rideg Topáz nevetett.
    – Akkor meg mi a kérdés? Bárki vagy bármi legyen is 
ez a lány, éreztesd vele, hogy szereted! A szerelem csodák-
ra képes... Talán még egy dühödt nősténydémont is meg-
zaboláz! – A homokszín hajú ifjú felkacagott, jelezve, 
hogy csak tréfált. Aztán legyintett. – Ennyit rólad és a ked-
vesedről. Az már nem is érdekel, hogy velem mi történt?
    Sötét Opál elszégyellte magát. Valóban, napok óta mit 
sem törődik a barátjával, pedig korábban mindent megbe-
széltek.
    Nagyot nyelt.
    – Bekövetkezett! – suttogta boldogan Rideg Topáz, és 
közelebb hajolt a másikhoz. – Amiről oly sokat álmodtam, 
bekövetkezett!
    – Végül szerelmes lettél te is?
    – Ostoba! – hurrogta le Topáz, s együtt nevettek. – Ki-
választott! Ő... Maga mellé vett! Tanít engem! Utódjának 
nevezett! A Hatujjú engem választott.
    Sötét Opálnak még a lélegzete is elakadt, bár a szíve 
mélyén mindig is tudta, hogy egyszer majd eljön ez a pil-
lanat. Hiszen ki más is lehetne a törzs táltosának utódja, ha 
nem Rideg Topáz?!
    Ugyanakkor kissé el is szomorodott, hiszen ez azt je-
lentette, hogy mostantól még kevesebbet láthatja barátját, 
mint eddig. Útjaik szétválnak, Rideg Topáz elkülönül a 
többi fiataltól, s léptei egy másabb, rejtelmesebb ösvényen 
haladnak tovább.
    Pár hosszú pillanatig mindketten hallgattak, aztán Ri-
deg Topáz szólalt meg ismét:
    – Édesgesd magadhoz őt! – suttogta nyomatékosan. –
Segíts neki, hogy megszokja a tábort! Azon légy, hogy 
megszeressen téged... alkalmazz cselvetést, akár erősza-
kot, ha kell! És beszélj az emberekkel... vedd rá őket, 
hogy kedveljék és bízzanak benne! Ne engedd el!