Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


LIDÉRCFÉNY -Második Fejezet

2011.09.18

 Igaz, a fiatal nomád még soha nem találkozott egyikük-

kel sem, de a nagyanyja és az ismerős öregasszonyok regé-
iből határozottan emlékezett arra, hogy a tündérek nem 
csupaszon járnak-kelnek a világban.
    (...mégis... ez a csodás lány vajon ember lenne?... )
    Mintha megállt volna az idő a meghitt pillanatokban. 
Az ősz hajú asszony ráérős mozdulatokkal felkente keve-
rékét az őz sebére, majd tenyérnyi, sötétzöld levéllel beta-
pasztotta azt. Valamit magyarázott, de nem lehetett megál-
lapítani, hogy a lányhoz beszél-e avagy az állathoz, mivel 
egyik sem reagált rá.

    A lány kecsesen leszökkent a szikláról, és anélkül 
hogy bármi látható vagy hallható módon elköszönt volna 
az őztől vagy az öregasszonytól, sietve távolodott.
    Épp abba az irányba, ahol Sötét Opál lapult.
    A fiatalember a földre vetette magát, és bekúszott egy 
megdőlt fűzfa vaskos gyökerei mögé. Maga sem értette, 
miért cselekszik így. Minden idegszála azt kívánta volna, 
hogy szóba elegyedjen ezzel a tündérrel, de valahogy még-
sem merészelt az útjába kerülni. Szinte félt tőle, mivel
    (...nem emberi lény...)
    a lány váratlan felbukkanása, kecses mozgása, és főleg 
a belőle áradó titokzatos erő szinte ijesztően hatott rá. 
Mintha a sápadt bőrű, törékeny teremtés bármelyik pilla-
natban köddé válhatott volna. Ráadásul a nő környezete, a 
titokzatos rengeteg is valahogy baljóslatúnak látszott.
    Az ifjú dirwani egészen elbizonytalanodott. Megemelte 
a lábát, hogy föltápászkodjon a földről – talpa alatt halkan 
zizegett az avar –, de megtorpant.
    Nem akarta megriasztani a lányt. Tudta, érezte, hogy ha 
most rajtaütne, talán örökre elveszítené a zárkózottnak tű- 
nő, titokzatos nőt.
    Visszaereszkedett a gyökerek rejtekébe, és mozdulatla-
nul várakozott.
    A lány néhány pillanattal később szinte karnyújtásnyi 
távolságra bukkant fel előtte. Oly váratlanul, oly észrevét-
lenül hatolt át a bokrok között, csöppnyi zajt sem csapva, 
mint az árnyék. Mintha maguk a növények nyíltak volna 
szét önként – és csodálattal adózva – a légies test előtt.
    (...nem emberi lény...)
    Ez a benyomás csak még inkább megerősödött Sötét 
Opálban, amikor közvetlen közelről megpillantotta a lány 
arcát és szemét.
    A hosszúkás, keskeny arc bűbájos volt – egyaránt su-
gárzott derűt és leplezett bánatot –, ám a némán lapuló fia-
talember figyelmét leginkább a lány tekintete ragadta meg:

a nem e világból való, távolba néző, ábrándos zöld szem-
pár.
    Mi lehet ebben a pillantásban...?
    Sohasem látott még hasonló tekintetet. Az idegen nő 
lénye megfejthetetlen titok volt számára. Mások arcán 
ugyanis érzelmek tükröződnek – ebben a tekintetben vi-
szont csak ürességet látott.
    Vajon mi rejtőzhet a hűvös, zöld szivárványhártyák 
mögött? Mérhetetlen közöny? Undor? Rosszindulat? El-
lenségesség? Eltitkolt szomorúság?
    Vajon hogy hívják?
    A fiatal dirwani a törzse szokása szerint máris nevet 
adott neki. Mindjárt kettőt is. Tündérhaj. Smaragdszem.
    Vonzotta ez a csodálatos, természetfölötti lény, ugyan-
akkor szinte félt tőle, mivel...
    (...nem emberi lény...)
    úgy hitte, a lány inkább a szellemvilág titokzatos lakója 
lehet, mintsem hús-vér nő. Volt valami idegenszerű, már-
már rémítő abban a sápadt, hűvös arcban, a szomorú szem-
párban, amely olyan egykedvűen bámult maga elé, mintha 
egy csöppnyi élet sem ragyogna benne.
    Pár pillanat volt csupán, míg a lány elhaladt Sötét Opál 
előtt, ám ezek a másodpercek örökre belevésődtek a fiatal-
ember lelkébe. Előzőleg még soha nem volt szerelmes, ám 
most biztosan tudta: beleszeretett ebbe a lányba, legyen az 
erdei tündér vagy akár boszorkány.

* * *

Sötét Opál zavaros érzelmekkel tért vissza alkalmi tábo-
rukba. A nap már delelőre hágott az égbolton, s végleg föl-
szárította az előző éjszakai eső harmatát. A fiú társai ké-
nyelmesen üldögéltek a frissen rakott tűz körül, és a parázs 
fölött étvágygerjesztő illattal pirult néhány nyársra húzott 
nyúl. A három nomád csodálkozva nézett az üres kézzel 
érkező fiatalemberre.
    – Hol az őz? – reccsent rá Keserű Tűz vádlón. – Rideg 
Topáz szerint megsebezted és üldözőbe vetted. Hiába bók-
lásztál ennyi órán át? Nem érted utol?!
    Sötét Opál nem akart beszámolni a lányról, ezért csak 
vállat vont.
    – Elvesztettem a nyomát.
    – Elvesztetted?
    – Délnyugatra innen van egy tó. A partja kavicsos; 
nagy, lapos sziklák szegélyezik. Az őz átúszott a túlpartra, 
nem maradt nyoma a köves terepen.
    – És a vérnyomok?
    – Felhagytam az üldözéssel. – Sötét Opál ismét felhúz-
ta a vállát. – Nem akartam tovább vesztegetni az időt. Sej-
tettem, hogy te úgyis több sikerrel jársz.
    Rideg Topáz gyanakodva pislogott, már-már az ajkán 
volt egy epés megjegyzés, végül mégis csöndben maradt. 
    Csupán Keserű Tűz jegyezte meg vádló hangon:
    – Legalább néhány gombát szedhettél volna... Én két 
kupacnyit is gyűjtöttem.
    – Az épp elég lesz a számunkra...
    – Te viszont üres kézzel tértél vissza, kölyök! – dör-
mögte az idős harcos mérgesen. – Ez nem szolgál javadra!
    A három nyúl ropogósra sült. A férfiak elosztották egy-
más között, és átadták magukat az evés örömeinek. Szótla-
nul nyeldesték a falatokat – az elmúlt napokban kénytele-
nek voltak koplalni, így annál mohóbban vetették magukat 
az ételre.
    Hosszú percek teltek el néma csöndben, míg végül Sza-
bad Madár megszólalt:
    – Ez a hely megfelelőnek látszik – jelentette ki. – A 
puszta barátságos. Lesz legelő a lovaink számára; az erdő 
vadtól hemzseg, a két patakban pedig tömegével fickán-
doznak a halak. Nem is álmodhatnánk jobb területről... 
amondó vagyok, itt kell letelepednünk.
    A két fiatalabb vadász egyetértően mormogott, egyedül 
Keserű Tűz tett epés megjegyzést.
    – Nyirkos és hideg a föld, satnya a fű... Jobb volt a 
dirwani pusztán, ahol tágas a láthatár, és nincsenek minde-
nütt fák.
    – Csakhogy azon a pusztán most véres háború dúl – in-
tette le az okvetetlenkedőt Szabad Madár. – Vén Ordas 
bosszút esküdött, s ködfarkasaival mind egy szálig lemé-
szároltatna minket, ha ott maradnánk. Itt pedig béke honol. 
Ez a bőséges föld eltart minket.
    Szabad Madár elgondolkodva ráncolta össze magas 
homlokát, aztán, látva a két fiatalabb társ helyeslését, nagy 
szürke szeme felragyogott.

* * *

Nyolc nappal később az Aranysas törzs megérkezett a li-
gethez. Közel hatszáz elcsigázott, kimerült férfi, nő és 
gyermek, lóháton, szekereken, gyalogosan. A megtermett 
hátaslovak szinte roskadoztak a súlyos málhák terhe alatt: 
a családok magukkal hozták használati tárgyaikat, fegy-
vereiket – szekercéket, tőröket, és rukhanokat, vagyis 
hosszú késeket –, és ruhaneműiket: bőrből varrt férfiinge-
ket, a piarékat, a nők számára készült, színes mircákat, 
lenvászonból szőtt szordákat, és a kebleket szabadon ha-
gyó, merész kivágású limát.
    Alig pihentek meg, máris nekiláttak, hogy felépítsék új 
táborukat. A férfiak állati bőrből készült draniyákat, sátra-
kat állítottak az erdősáv mögött elterülő tisztáson, tüzeket 
gyújtottak, birtokba vették az új területet. A vidék csöndjét 
szekercék csattogása, kiáltozás és szapora beszéd zaja ver-
te föl. Az asszonyok kövér batyuiból agyagból és nyírfaké-
regből készült edények, festett szövetek vándoroltak az 
újonnan állított hajlékokba.
    Sötét Opál az elmúlt napokban alig gondolt a titokzatos 
lányra, hiszen épp elég tennivalója akadt. Miután három 
társával visszalovagolt a főcsapathoz, Rideg Topázzal 
együtt részt kellett vennie az élelemszerzésben, aztán pedig
az utóvédhez osztották be mindkettejüket, és a lemarado-
zókat biztatták, segítették.
    Most viszont, hogy újra megpillantotta az ismerős lige-
tet, a szíve megtelt különös érzésekkel, s heves vágyat ér-
zett, hogy ismét láthassa a titokzatos teremtményt – ám 
ugyanekkor még jól emlékezett arra a nyomasztó, baljós 
érzésre, ami akkor telepedett a lelkére, amikor a sötétbe 
borult erdő mellett virrasztott. Korábban már beszélgetett 
erről a barátjával, és megosztotta vele nehéz sejtelmeit. Ri-
deg Topáz, akit titokzatos előérzetekkel áldottak meg az is-
tenek, komoran ingatta a fejét, és bevallotta, hogy neki sem 
tetszik az új táborhely. Valami nyomasztó, gonosz dolog 
telepedhetett meg ezen a tájon.
    A nap már leáldozott, mire a dirwaniak elkészültek. Az 
idáig kopár, csöndes síkságon büszkén magasodtak az 
Aranysas törzs draniyái, amik szükség esetén akár erős 
szélvihar vagy hirtelen jött zápor ellen is biztos menedéket 
nyújthattak volna lakóiknak. Ezúttal azonban nem kellett 
tartani az időjárás viszontagságaitól: a puszta füvét alig 
borzolta föl az enyhe szellő, és a lenyugvó nap utolsó su-
garai bíborszínűre festették az emberi hajlékok barna olda- 
lát. Az egyre sötétülő égbolton madárrajok köröztek,
már fölbukkantak az első csillagok. A pusztában őrtüzei 
lángjai lobbantak.

* * *

Sötét Opál szinte sohasem aludt mélyen, még a legkisebb 
neszre is azonnal felriadt; ám most, a nyeregben töltött, 
kemény munkával terhes napok után csak nehezen jutott el 
az éberség állapotába. Érzékelte, hogy a karjánál fogva 
rázzák, de tudatát még hosszú másodperceken át fogva tar-
tották annak a zavaros álomnak a foszlányai, amiből sem-
mire sem emlékezett,
    (...csak valami bűzlő mocsárra, fénylő rémségekre, 
szörcsögő cuppogásra, fulladásra...)
    de nem is igazán szeretett volna.
    – Testvér! – harsogta valaki a fülébe közvetlen közel-
ről. – Ébredj! Gyerünk... Talpra!
    A süvítő hang mintha kisöpörte volna a fejéből a raga-
csos, undorító álom részleteit.
    Felugrott. Tétova mozdulatokkal kapkodott a fegyverei 
után, de még mindig nem tért teljesen magához.
    – Mi... Mi...
    Rideg Topáz tenyérrel arcul ütötte, és erőteljesen meg-
rázta – nem ártó szándékkal, csupán azért, hogy a barátja 
végre kijózanodjon.
    – Térj már észhez, cimbora! Mi ütött beléd?!
    Sötét Opál egész testében megrázkódott. Végre kitisz-
tult a tudata, és immár képessé vált felfogni a körülötte lé-
vő világot.
    Csupán ketten álltak a sátorban; ő és Rideg Topáz. Tár-
saik – azok az ifjú harcosok, akikkel osztoztak az almokon 
– odakint kiabáltak és üvöltöztek. A tábor felbolydult, sötét 
alakok ordítoztak, fáklyákat, égő zsarátnokokat lengető, 
lebegő árnyak rohangáltak a draniyák között. Harcba hívó 
kürtszó harsogott.
    Rideg Topáz szinte erővel nyomta társa kezébe az íját 
és a tegzét.
    – Fogd már, és gyerünk!
    Sötét Opál csak most értette meg, mi történhetett.
    – Utánunk jöttek! – hördült fel indulatosan. – Az át-
kozottak!
    – Nem, nem hiszem – hadarta Topáz, miközben a sátor 
kijárata felé tuszkolta társát. – Nem a Vén Ordas ködfarka-
sai loholnak a nyomunkban. Ez... ez...
    Nem fejezte be. Együtt rohantak abba az irányba, ahol 
a legtöbb dirwani csoportosult.
    Nem érte őket támadás.
    Valaminek mégis történnie kellett. A táborban fejetlen-
ség és vak düh uralkodott. Az emberek hiába keresték az 
ellenséget, nem találtak senkit, aki ellen fegyvert foghattak
volna. Hosszú percek teltek el, mire az összegyűlt népes-
ség valamelyest lecsillapodott.
    Egy magas, merev derekú fiatalember, Sudár Szarvas 
adott magyarázatot a két újonnan érkezettnek.
    – Eltűntek! – suttogta összeszorult torokkal. – Fűszál és 
Rezgő Hárs... ők ketten őrködtek... és most... most... nyo-
muk sincs!
    – Ködfarkasok...
    – Kísértetek! – susogta mellettük egy fekete hajú lány 
tágra nyílt szemmel. – Az erdő szellemei... elragadták 
őket!
    – Ne beszélj ostobaságot, Csillag! – förmedt rá a lányra 
Rideg Topáz mérgesen.
    A csitrikorból épp csak kinőtt Csillag segélykérőn pil-
lantott Sötét Opálra.
    – Láttam! – préselte ki a szavakat, és hevesen bóloga-
tott hozzá. – Kísértetek voltak! Kísértetek!
    Sötét Opál megborzongott. Homályosan még emléke-
zett zavaros álmára; mintha abban is szerepeltek volna kí-
sértetek vagy démonok.
    Vagy mégsem?
    – Elragadták őket! – jajdult föl Csillag, és két kezével 
eltakarta sötét szemét. – Jöttek... a lombok közül... és ak-
kor Fűszál... összeesett... és Hárs... csak kapálózott, fuldok-
lott... és rettenetes hangokat adott ki... És én láttam! Lát-
tam! Láttam, ahogy a kísértetek bevonszolják őket az er-
dőbe...
    Rideg Topáz megragadta a lány két karját, és durván 
megrázta.
    – Térj már magadhoz, kölyök! Hagyd a képzelgéseidet! 
Mondd el, mit láttál!
    – Azt mondom! Elragadták őket... és engedd el a ka-
rom... jaajjj... ez fáj!
    Sötét Opál keményen megragadta barátja csuklóját. 
    – Hagyd békén!

    – Meg kell tudnunk, mit látott. Mármint amit valóban 
látott.
    Sötét Opál merőn nézte a fekete hajú lányt. Különös, 
kettős érzelem fűzte hozzá: a lelke mélyén tudta, hogy 
Csillag kedveli őt, s azt is érezte, hogy kettejük sorsa talán 
egyszer majd összefonódik. Olykor mégis kétségek gyötör-
ték. Noha szemrevalónak és kedvesnek tartotta Csillagot –
olyasvalakinek, aki jó anyja lehetne majd gyermekeinek –, 
viszolygott attól, hogy elfogadja a vaksors rendelését.
maga szerette volna kiválasztani élete párját, és nem akar-
ta, hogy az istenek döntsenek helyette.
    Mindamellett kedvelte a lányt, és megdühödött, amikor 
látta, hogy Rideg Topáz durván szorongatja Csillag göm-
bölyű karját.
    – Engedd már el! – morogta mérgesen. – Az igazat 
mondja! Én is láttam... valamit.
    – Hogy láthattad volna?! – Rideg Topáz gúnyolódni 
próbált, de a hangja inkább döbbenten csengett, mintsem 
epésen. – Hisz pár perce még a lóbőrt húztad!
    – Álmomban – szögezte le Sötét Opál. – Álmomban 
láttam... mindazt, amiről Csillag beszél. Kísértetek jártak a 
táborunkban... vagy legalábbis olyan lények, amik azokra 
hasonlítanak.
    Egy szívdobbanásnyi csend támadt. A három fiatal be-
szélgetésére kíváncsian füleltek a körülöttük állók, akik 
most egyszerre kezdtek beszélni, suttogni és kiáltozni. Egy 
kövér asszonyság felsikoltott. Néhányan sebesen a drani-
yáik menedékébe húzódtak; mások a puszta isteneinek je-
leit vetették magukra vagy rontástól védő igéket kántáltak.
    Ekkor tért vissza a táborba Szabad Madár és kicsiny 
csapata. A zord férfiak arcán nem mutatkoztak érzelmek.
    – Semmi nyom! – recsegte Szabad Madár. – Bármik 
ragadták el őket, elszöktek... méghozzá messzire! De bár-
hogy legyen is... amint felkel a nap, a nyomukba eredünk, 
és megtaláljuk őket! Megtaláljuk!... – fogadkozott a har-
cos dübörgő szóval.
    Sötét Opál behunyta a szemét. Nem hitte, hogy sikerrel 
járhatnak.

* * *

A hajnali homályban, amikor a nap első halvány sugarai 
földerengtek a keleti égbolton, a feldühödött dirwaniak el-
indultak, hogy megtalálják elhurcolt társaikat – vagy leg-
alább azok maradványait. Vérnyomokat ugyan találtak 
azon a helyen, ahol előző este a két őrszem álldogált, de 
nem lelték a lábak vagy karmok lenyomatát, sem más árul-
kodó nyomot, ami arra utalt volna, hogy a titokzatos táma-
dók a puha talajon lépkedve érkeztek.
    – Talán nagy testű ragadozó madarak csaptak le rájuk –
vélte Szabad Madár homlokráncolva.
    Csillag nem szólt semmit, csak a fejét rázta.
    Sötét Opál merőn nézte a lányt, és ahogy a tekintetük 
egy hosszú pillanatra összefonódott, a fiú úgy érezte, mint-
ha saját félelmeit látná viszont az éjsötét szempárban.
    (...kísértetek...)
    Bár semmilyen nyomot nem találtak, amit követhettek 
volna, két csapat indult útnak, hogy átfésülje a környéket. 
Az északnyugatnak tartó csoportot – amelynek tagjai kö-
zött ott volt Rideg Topáz is – Szabad Madár vezette; Kese-
rű Tűz pedig délnyugat felé indult harcosai élén. Sötét 
Opál, aki az utóbbi csapattal tartott, változó érzésekkel lo-
vagolt az idős alvezér jobbján. Egyfelől örült, hogy abba 
az irányba tartanak, ahol korábban azt a gyönyörű, titokza-
tos lányt látta; másrészt viszont rettegett a gondolattól, 
hogy a törékeny szépségnek bármi köze lehet
    (...és az a baljós előérzet...)
    az elhurcolt társak vesztéhez.
    (...ismét visszatért...)
    A korábban barátságos liget egyre komorabbá, egyre 
ellenségesebbé vált.

    Ahogy a nomádok mind beljebb jutottak az erdőben, 
haragoszöld páfrányok, lehajló lombú fűzfák, susogó ná-
das váltotta fel a derűs, zúgó pagonyt.
    – Folyó vagy tó lehet a közelünkben – állapította meg 
Sudár Szarvas. – Érezni a levegőben a víz illatát.
    – Tó – jelentette ki Sötét Opál. – Már jártam erre, ami-
kor...
    Nem fejezte be; nem akart beszélni a titokzatos lányról. 
    Senki nem figyelt rá.
    Feltárult előttük a hosszanti tó. A harcosok szava szinte 
elakadt a látványtól.
    Sötét Opál azt a sziklát fürkészte, ami a csermely torko-
latánál árválkodott, de legnagyobb csalódására ezúttal nem 
sütkérezett rajta semmilyen sellő vagy más tündéri lény.
    – Micsoda bűzlő mocsár – fintorgott Keserű Tűz utál-
kozva, és a tóparti zsombékok felé bökött. – Ne kószálja-
tok el, és ne szóródjatok szét! És ne tévedjetek az ingo-
ványra...
    Lépésben lovagoltak tovább. Hamarosan tényleg cup-
pogó sárban gázoltak a lovaik. A sűrű aljnövényzet alól, a 
hínár és bürü indái között elő-elővillant a láp ragacsos, 
sárgásbarna földje.
    Lassan, szinte észrevétlenül bealkonyult. Valahol a fák 
mögött, a széles róna peremén az ibolyaszínű felhők alá 
bújt a vörösen izzó nap. Szürkületi homály kúszott a sötét-
zöld lombok közé. A dirwaniak csendben lovagoltak; nem 
hagyta őket nyugodni valami kellemetlen sejtés: nem be-
széltek róla, de mindnyájan úgy vélték, hogy valami rossz-
indulatú élőlény ólálkodik körülöttük. Önkéntelenül is ke-
resni kezdték a medvék, farkasok és egyéb ragadozók nyo-
mát, és gondosan ügyeltek arra, hogy véletlenül se szakad-
janak el egymástól. A nyúlszájú, vágott képű Somfa szóvá 
is tette aggodalmait:
    – Farkasok lehetnek itt... vagy valami más. Ijesztően 
csöndes ez a környék... Mintha még az állatok is félnének 
valamitől...
Folytatása következik....