Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


LIDÉRCFÉNY -Első Fejezet

2011.09.18

 KIARA LUCAS & JOHN CALDWELL


LIDÉRCFÉNY






Az Osiris Könyvek sorozatban eddig megjelent:

1. Howard: Conan, bosszúállóa                          26. Camp: Manótorony
2. Howard: Árnykirályok                                    27. Caldwell: A káosz virágai
3. Caldwell: A Káosz Éve                                   28. Knight: A Sárkányszuka
4. Howard: Conan, a kalandor                            29. Strong: A Zöld Úrnő
5. Wisdone: Kristálymágia                                 30. Stone: Gyémántváros
6. Stone: A Hajnal Királynője                            31. Knight: Fekete vér
7. Vance: A túlvilág szeme                                 32. Mash: Árnyéktalanok
8. Howard: A Koponyák Holdja                         33. Caldwell: Drén fivérek
9. Caldwell: A Káosz káosza                              34. La Salle & Stone: Rennadant
10. Stone: A Hajnal Hadura                                35. Knight: Az ereklye
 11. Vance: Démonpikkelyek                              36. Feist: A fekete lovag
 12. Anderson: Oroszlánszív                               37. Merritt: A Délibáb harcosai
 13. Stone: Látogató a Sötétségből                      38. Glendown: A torony
 14. Caldwell & Stone: Az Éj Káosza                 39. Howard: Az éjszaka gyermekei
 15. Farmer: A Kőisten ébredése                         40. Zocney: A gilfek kincse
 16. Caldwell: A Káosz elszabadul                      41. Merritt: Kígyóanya
 17. Niven: Nem sokkal a vége előtt                    42. Mash: A fény bajnokai
 18. Stone: Ghouzm gyöngyei                              43. Knight: Gyilkosnak gyáva
 19. Caldwell & Stone: A Káosz Éje                    44. Sheenard: A szerencse zsoldosai
 20. Vance: Sárkányurak                                      45. Stark - Stone: A Menyét Éve
 21. Knight: Holdfénytolvaj                                  46. Caldwell: A démonmágus
 22. Anderson: A törött kard                                47. Pratchett: A mágia fénye
23. Shea: Ravasz Cugel                                        48. Parker: A kiválasztott
 24. Knight: Vörösszemű Patkány                        49. Caldwell: Nincs kegyelem
 25. Caldwell & Stone: Zzz-zzz-űrzavar              50. Anderson: Tomboló vihar


51. Zelazny: Ellenfelek                                    84. Campbell: Siratóének
52. Pratchett: Mort                                           85. Salina: Fénymarék
53. Stone: A bosszú démona                           86. Parker: Noumar parancsára
54. Sheenard: Parázs-varázs                            87. Rascal: Született Hős (klubkönyv)
55. Howard: Ne ássatok nekem sírt                 88. Newman: Terra Mithica
56. Muldoom: Sötét Angyalok                        89. Caldwell: Fekete lángok
57. Pratchett: Bűbájos bajok                            90. Parker. A könyörület éjszakája
58. Knight: Vérnász                                         91. Rowland: Az Idő Vasfoga
59. Sheenard: Egy ghoul vacsorája                  92. Salina: S'Almeyna
60. Anderson: A Tengernép gyermekei           93. Mills: Korg Polaris
61. Fayard: A Magnólia Nővérei                      94. Pratchett: A Kaszás
62. Pratchett: Egyenjogú rítusok                      95. Baxter-Johnson: A Sors Gyermekei
63. Newman: Interregnum                               96. Parker: A próféta
64. Parker: Zlone örökösei                              97. Fayard: Az Ayvari Mágus
65. Brathseth: 666 nap Édenben                      98. Howard: Almúria
66. Pratchett: Vészbanyák                               99. Warden: A Fehér Tőr (klubkönyv)
67. Bán: Az Ezeréves Háború                         100. Száz mini fantasy történet
68. Fayard: Yvorl halott                                  101. Bán Mór: Jég és Vér
69. Campbell: Bölcsődal                                 102. Newman & Muldoom: Dúvadak
70. Bán: A Vérszemű Csillag                          103. Hans: Sörben az igazság
71. Bán: A Hadak Ura                                     104. Pratchett: Vége a mesének
72. Pratchett: Piramisok                                  105. Mills: A hagyomány
73. Bán: Gadur kapui                                      106. Fayard: Bajnokok Kardja
74. Pratchett: Őrség! Őrség!                            107. Sandstone: A remény sírhantja
75. Simmons: Szomorú ábrándok                   108. Bán Mór: Yedikule
76. Parker: Aranyliliom                                   109. Warden: Kiméra
77. Muldoom: Codric                                      110. Fayard: A Végzet Útja
78. Pratchett: Erik                                            111. C. A. Smith: A sír szava
79. Parker: Észak császára                               112. Pratchett: Kisistenek
80. Rowland & Newman: A Sötét Isten          113. Ammerúnia: Hittel és vassal
81. Payent: Yamael                                          114. Parker: A hatalom árnyéka
82. Parker: Ezüstkorona                                   115. Lucas & Caldwell: Lidércfény
83. Pratchett: Mozgó képek












Előkészületben:

Annie Warden: Aranyfüst
Colin J. Fayard: A Tűz Napjai
Ammerúnia: Elf vér
Terry Pratchett: Hölgyek és urak
Robert Knight: Kucsum, a mocsok


 


Kiara Lucas & John Caldwell

LIDÉRCFÉNY









CHERUBION KÖNYVKIADÓ
2005

Will-o'-the-wisp by Kiara Lucas & John Caldwell
Copyright © Lukács Kiara & Nemes István, 2005
All rights reserved!


Sorozatszerkesztő: Nemes István

A címlapfestményt és a Káosz-logót
Szendrei Tibor
készítette





Fedélterv és címlaptipográfia:
Brainfactor Kft.




ISBN 963 9566 24 1
ISSN 1215-8518


Hungarian Edition © Cherubion Kft., 2005


Felelős kiadó:
Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók
Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 2406.49.01
Készült 2005-ben



A négy dirwani nomád kimerülten vágtatott a sivár puszta-
ságban. Arcukat hideg eső áztatta, dermedt testük átfagyott 
nedves ruháik alatt. A magasban villámok cikáztak, és bal-
jós, fehér világot vetettek a fekete égbolton terpeszkedő, 
vaskos felhőkre. A barátságtalan, köves síkságot könyörte-
lenül verte az eső, a távolban sötétlő erdő lombjait dühödt, 
viharos szél tépázta.
    A lovasok azonban nemcsak a mostoha időjárással bir-
kóztak; baljós előérzeteiken is felül kellett kerekedniük. 
Idegenként bolyongtak a fenyegető, ismeretlen vidéken, 
felderítőként; új területet kerestek renegát nemzetségük 
számára, ami dacolni merészelt Dzsamwall-kán hadba hívó 
szavával. Amióta azonban átkeltek a lustán hömpölygő, 
aranysárga Yum-folyón, a hívogató környék fokozatosan 
megváltozott; különös lett, szinte rémisztő. Itt, a folyón túl 
még a füves puszta sem olyan volt, amilyennek lennie kel-
lett volna. Később, amikor kikopott a fű a lovak patája alól, 
s a mezei virágoktól tarkálló, zöld szőnyeg elmaradt a ván-
dorok mögött, felperzselt, feketére hamvadt földekre értek, 
amit végtelennek tűnő, vörösesbarna kősivatag váltott föl. 
A lovasok napokon át kóboroltak a kietlen tájon, élelmük 
elfogyott, és ha nem jön a megváltó eső, talán keserves 
szomjhalál várt volna rájuk. Mégsem örültek maradéktala-
nul a kiadós zápornak, hiszen amióta az eszüket tudták, 
sohasem éltek még át ilyen kegyetlen égiháborút, s ily szo-
katlanul hideg eső talán soha nem mosta napcserzette bő-
rüket. Ezen a vidéken áldásnak számított volna a szárazsá-
got enyhítő zivatar, ám a jeges vihar, ami váratlanul utolér-
te és megdermesztette a perzselő hőséghez szokott vándo-
rokat, inkább kellemetlennek tűnt számukra.
    – Ez valami mágia! – kiáltotta rémülten az egyik dir-
wani, miközben lova nyakára hajolva próbált elhúzódni az 
égből lezúduló, hatalmas jégdarabok – Boszorkány-
ság, én mondom!

    – Fogd be a szád! – ordított rá a társa. – Ne ingereld az 
isteneket! Ki ne mondd azt az átkozott nevet!
    Amazt viszont nem lehetett elhallgattatni; kimondta a 
tiltott nevet:
    – Kargil Yh-ron! – Az utolsó szótagot szinte üvöltötte, 
mert épp eltalálta az arcát egy jókora jégdarab. – Ez a bün-
tetésünk, amiért nem engedelmeskedtünk a hadba hívás-
nak!
    – Ha azt tettük volna, rég halottak lennénk!
    – Így is végünk van! A jég pozdorjává ver!
    – Nem, ha elérjük az erdőt, mielőtt a vihar igazán ki-
tör...
    A nomád harcosok – a széles vállú, gesztenyeszín hajú 
Szabad Madár; a barna szemű, szikár Keserű Tűz; a fiatal, 
karcsú Sötét Opál és a zöld szemű, komor arcú Rideg To-
páz – lovaik nyakára dőlve, babonás imákat mormolva 
vágtattak a menedéket nyújtó erdő felé.
    Úgy érezték, soha nem jutnak el oda, s a vörhenyes kő-
sivatagban lelik vesztüket; mire azonban elérték az első fa-
csoportokat, a vihar alábbhagyott, jég helyett langyos csep-
pek hullottak, és a felhők között immár nem cikáztak kósza 
villámok. Csendesen szemerkélt az eső, a létezés visszatért 
megszokott medrébe.
    A négy nomád nem hatolt be a baljósan sötétlő erdőbe. 
Lovaikat kikötötték egy-egy fához, a maguk számára pedig 
sietve felvertek egy sátrat, és pokrócokat terítettek a vizes 
földre. Óvakodtak attól, hogy bemerészkedjenek a titokza-
tos, susogó fák közé.
    Keveset beszéltek, és meg sem kísérelték, hogy tüzet 
gyújtsanak. Önkéntelen gyanakvással bámulták a sejtelmes 
erdőt. Sötét Opál a nagyanyjára gondolt, aki esténként a 
tűz mellett ülve számtalan rémtörténetet regélt a Yum-fo-
lyón túli pusztát benépesítő boszorkányokról és lidércek-
ről, és babonásan félt tőlük. A fiatalember régóta tanulmá-
nyozta a mágiát, s jóval többet tudott róla, mint a többi fa-
lubeli, így rendszerint csak nevetett az öregasszony egy-
ügyű meséin. Most viszont, idegen földön, az elhagyatott, 
titokzatos erdő közelében ezek a történetek egyáltalán nem 
tűntek mulatságosnak. Sötét Opál úgy érezte, mégis lehet 
némi igazság az öregek réges-régi babonáiban, szokásai-
ban és félelmeiben, és már bánta, hogy annyiszor gúnyt 
űzött belőlük.
    Halk, surrogó hang kúszott a vándorok fülébe.
    – Csak egy kígyó – nyugtatta társait Sötét Opál. Ama-
zok ráhagyták: ismerték a fiatalember képességét, azt, 
hogy képes megérezni néhány dolgot, amit pusztán az ér-
zékszerveivel nem foghatott volna föl.
    A fák rejtekében ekkor mintha megmozdult volna va-
lami. A neszezés alig volt erősebb a lombok között járó 
szél hangjánál.
    A férfiak összenéztek, majd Sötét Opálra pillantottak, 
de az csak tanácstalanul vállat vont. Keserű Tűz fölkelt a 
helyéről, hogy megnézze, mi az.
    – Gyere vissza! – szólt utána a kis csapat vezére, Sza-
bad Madár.
    A férfi tett néhány bizonytalan lépést, hallgatózott, úgy 
tűnt, nem hajlik a kérlelő szóra – aztán mégis visszafordult.
    – Majd napvilágnál körülnézünk – hajtott fejet egy-
kedvűen.
    Gallyak roppantak, levelek zörögtek – aztán már nem 
hallatszott más, csak az éji erdő titokzatos susogása.

* * *

Reggel valamivel barátságosabbnak tűnt a táj. A felkelő 
nap aranyától rózsaszínűre gyúlt az égbolt, és a puszta fö-
lött hűvös, áttetsző pára fehérlett. A vándorok mögött már 
csupán távoli, vörhenyes sávként derengett a kőpusztaság, 
északnyugaton pedig az erdőszéli ritkás facsoportokon túl 
végtelennek tűnő, hívogató füves síkság terült el egészen a 
láthatárig.

    – Ti ketten gondoskodtok élelemről! – vetette oda Sza-
bad Madár a két ifjúnak. – Körülnéztek az erdőben, ejtetek 
néhány vadat... – A vezér biccentett, mintegy nyugtázva 
saját szavait, s szögletes állával észak felé bökött. – Én ki-
lovagolok a pusztába, fölmérem a terepet, keresek egy he-
lyet, ami alkalmas arra, hogy tábort verjünk.
    – És én? – mordult fel türelmetlenül Keserű Tűz. – Ta-
lán gyűjtsek rőzsét, míg ti a környéken barangoltok?
    Szabad Madár átható pillantást vetett deresedő hajú, 
ráncos képű társukra, aki koránál fogva akár a két fiatal-
ember apja lehetett volna.
    – Nem te panaszkodtál a fájó derekadra, sajgó üleped-
re? Még az égzengést is túlharsogta a kesergésed! – Sza-
bad Madár meg sem várta a választ, ellentmondást nem tű-
rően intett. – Te vigyázol a lovainkra. Rőzsét gyűjtesz, tü-
zet raksz. És szedhetsz ehető gyökereket és bogyókat, ke-
reshetsz madártojást, vagy bármi mást... arra az esetre, ha a 
fiatalok zsákmány nélkül térnének vissza.

* * *

A két ifjabb vándor – Sötét Opál és Rideg Topáz – egy 
vadcsapást követve gyalog indultak nyugat felé, Szabad 
Madár pedig elvágtatott a füves puszta irányába.
    Mielőtt behatoltak volna a sűrűbe, Sötét Opál kellemet-
len érzések közepette pillantott vissza a vöröses kősivatag 
széles sávjára, ami kezdetben oly ijesztőnek és fenyegető-
nek hatott, mostanra viszont ártalmatlanabbnak és kiszá-
míthatóbbnak tűnt, mint a sejtelmesen susogó erdő.
    Az egyre sűrűsödő, göcsörtös fáktól, egykedvűen bólo-
gató páfrányoktól, tüskés bozótoktól, alattomos kúszónö-
vényektől benőtt rengeteg baljós előérzetet keltett benne.
    – Ijesztő ez a hely – mormolta akaratlanul. – Végigfut 
tőle a hideg a hátamon.


    Máris megbánta a megjegyzését, mert arra számított, 
hogy társa kineveti majd, de nem történt ilyesmi. Úgy tűnt, 
Rideg Topázt is hasonló érzések gyötrik.
    – Nekem sem tetszik. Olyan, míntha gonoszság lakoz-
na benne, testvér. Van ezekben a fákban valami... kísérteti-
es.
    – Nem a fákban – javította ki Sötét Opál. – Hanem kö-
zöttük. – Egy pillanatra megtorpant, és óvatosan körülné-
zett. – Mintha mindegyik törzs árnyékában, minden homá-
lyos zugban lapulna valaki... vagy valami... ami ránk leske-
lődik.
    Rideg Topáz örömtelenül felnevetett.
    – Vadászni indultunk, mégis mi leszünk a zsákmány?
    Sötét Opál egyáltalán nem tartotta mulatságosnak ezt a 
megjegyzést. Úgy érezte, mintha saját gondolatait hallotta 
volna barátja szájából.
    (...mi leszünk a zsákmány!...)
    – Csakis az erdő tündérei lehetnek! – tréfálkozott to-
vább Rideg Topáz, de a hangjába mintha némi kelletlenség 
vegyült volna. – Szép tündehölgyek kísérik figyelemmel a 
lépteinket, és alig várják, hogy szerelmi játékokra csábít-
hassanak. – Felnevetett. – De annyit mondok: engem 
ugyan nem kell kényszeríteniük.
    Sötét Opál akaratlanul is elvigyorodott.
    – Tehát nyitott vagy a szerelemre? Ezt biztosan öröm-
mel hallják az ocsmány, brutális gilf nőstények, akik épp 
rád lesnek a bokrok közül... Nincs véletlenül épp most a 
párzási időszakuk?
    Nevettek – de nem tiszta szívből. Volt körülöttük va-
lami baljóslatú, ami elrontotta a jókedvüket. Mindketten 
érezték, hogy nincsenek egyedül, de nem tudtak magyará-
zatot adni erre.
    Ahogy mókázva lépkedtek egymás mellett, a felületes 
szemlélő akár testvéreknek nézhette volna a két fiatalem-
bert: egyforma magasak voltak, hasonló testfelépítésűek, 
izmosak, naptól cserzett bőrűek, és talán még a lépteik
hossza és lendülete is egymáshoz igazodott. Keskeny, ko-
moly arcukat hosszú, egyenes haj keretezte – csak míg Sö-
tét Opál fekete fürtű volt és barna szemű, társának haja 
homokszínű, szeme pedig zöldes, akár a topáz.
    Nemcsak külsejükben, jellemükben is hasonlítottak, és 
gyermekkoruk óta különösen jól megértették egymást –
annál is inkább, mivel mindketten rendelkeztek bizonyos 
természetfölötti képességekkel: Rideg Topáz jól ismerte és 
olykor alkalmazta is a sötét mágia erőit, Sötét Opált pedig 
különleges érzékeléssel áldották meg a puszta istenei, vagy 
talán maga Zerlek, az Aranysas törzs istene; a fiú megérzé-
sei, sejtelmei számtalan alkalommal igaznak bizonyultak.
    Néha azonban ő maga sem tudta, mi az, amit érez. Mint 
ahogy most is: csupán azt érezte, hogy történni fog valami. 
Valami jó? Valami rossz?
    (...talán mindkettő?...)
    – A puszta viszont barátságosnak tűnik – szólalt meg 
kurta hallgatás után. – Bőséges legelő, és...
    – Hallgass! – Rideg Topáz megtorpant, teste megfe-
szült. Úgy szimatolt a levegőbe, mint valami erdei ragado-
zó. – Őzek... ott, azon a tisztáson. Nézd!
    Ekkor már Sötét Opál is megpillantotta a békésen lege-
lésző vadakat az előttük nyújtózó, hosszanti tisztás túlsó 
részén, alig háromszáz lépésnyire tőlük.
    – Felőlük fúj a szél – lehelte Rideg Topáz izgatottan. –
Micsoda szerencse!
    Gyors, gyakorlott mozdulatokkal felajzotta íját, és nyíl-
vesszőt helyezett a húrra, de még nem feszítette meg. A fe-
jét forgatva próbálta felmérni a terepet. Eközben Sötét 
Opál is felajzotta saját íját, és türelmesen várt. A barátja 
volt kettejük közül a tapasztaltabb vadász, ilyenkor ő hozta 
a döntéseket.
    – Megpróbálom becserkészni őket a fenyves felől. Ha 
felfedeznek és megugranak, északnak futnak... – latolgatta 
a homokszín hajú fiatalember. – Te menj jobbra, lapulj

meg abban a bozótban ott, és lődd le azt a sutát! De vi-
gyázz, a szél megfordulhat...
    Sötét Opál nem vitatkozott. Enyhén görnyedt tartásban, 
íját készenlétben tartva, fától fáig lopózott lábujjhegyen, 
annyi zajt sem ütve, mint az ágakat mozgató, fel-feltámadó 
szél. Néha egy-egy pillanatra megállt, ellenőrizte a szél 
irányát, majd újabb és újabb fedezékeket keresve közelített 
a piros bogyóktól roskadozó bokorcsoport felé. Az utolsó 
métereket óvatosan kúszva tette meg, s tekintetét egy pil-
lanatra sem vette le a kiszemelt őzsutáról.
    Úgy tűnt, a helyzete épp megfelelő, hogy nyílvégre 
kapja a rőtvadat, mégsem akart megkockáztatni egy elvé-
tett lövést. Ha Rideg Topáznak sikerül észrevétlenül elér-
nie a fenyves szélét, ő sokkal kedvezőbb helyzetben lesz, 
és jóval közelebb az állatokhoz. Harminc lépés távolságból 
nem fog hibázni.
    Sötét Opál a társát kereste tekintetével a tisztás túlsó 
oldalán, de amaz még nem érte el fenyvest, vagy épp túl-
ságosan ügyesen mozgott, mert sehol sem látta.
    (...hol vagy már?!...)
    Az a baljós érzése támadt, hogy a barátjával történt va-
lami. A lopakodás és cserkészés izgalmában elhalványult 
az a sötét, torokszorító sejtelem, ami mindvégig nyomasz-
totta, ám most, hogy tétlenül kellett lapulnia, félelmei még 
erőteljesebben tértek vissza. Már az erdei virágoktól tarkál-
ló, békésen legelésző őzekkel benépesült, napsütötte tisztás 
is furcsamód idegennek és riasztónak tetszett. A bokor, 
amely mögött a fiatalember meglapult, tüskés csapdának 
tűnt; a piros bogyók duzzadó, kövér vércseppeknek látszot-
tak. A páfrányok úgy zizegtek, mintha tucatnyi mérges kí-
gyó tekeregne közöttük. Még az ágak közt fuvolázó szél is 
valami komor, szívbemarkoló dallamot ismételgetett.
    A napsütés időközben felszárította a hajnali harmat 
utolsó cseppjeit. A reggel gyönyörű volt – ugyanakkor hát-
borzongató.

    Rideg Topáz még most sem mutatkozott. Pedig már 
oda kellett volna érnie...
    Sötét Opál fejében még végig sem suhant a türelmetlen 
gondolat, amikor megpillantotta társát.
    A fiú épp ekkor térdelt fel egy villámsújtotta, kidőlt fa-
törzs mögül, és felemelte íját.
    Balszerencséjére azonban megfordult a szél, és épp a 
nyilazni készülő nomád felől fújt.
    Sötét Opál ebben a pillanatban már biztosan tudta, 
hogy hiába várakozott: Rideg Topáz elvéti a lövést.
    A fiatal bak, ami legközelebb állt a fenyveshez, hirtelen 
felkapta a fejét, és megugrott. A riadt őzsuták azonnal me-
nekülőre fogták.
    Sötét Opál szinte egyszerre hallotta az ideg csattanását, 
és azt a tompa dobbanást, ahogy a célt tévesztett nyílvesz-
sző a földbe fúródott ott, ahol egy pillanattal azelőtt még a 
kiszemelt állat legelészett.
    Vad kiáltás hasított a reggeli napfényben fürdő tisztás 
csendes nyugalmába: Rideg Topáz kiugrott fedezékéből, és 
rikoltozva, hadonászva űzte, hajtotta a megriadt vadakat –
épp a piros bogyós bokrok felé.
    Sötét Opál fél térdre emelkedett, megtámasztotta íját, és 
megfeszítette.
    Jól számított; a rémülettől elvakult őzek alig pár lépés-
nyire dobogtak el előtte. A fiatal suta pompás célpontot 
nyújtott...
    Az ifjú dirwani kivárt.
    Egy szívdobbanásnyi idővel azelőtt, hogy útjára enged-
te volna a vesszőt, sértően éles, különös sziszegés harsant 
szinte közvetlenül a füle mellett.
    Bár Sötét Opál megszokta, hogy semmi se zökkentse 
ki, amikor céloz, a hang oly idegen és hátborzongató volt, 
hogy összerezzent tőle. A lövés mozdulatát azonban már 
nem tudta visszatartani, elengedte az ideget, de mivel el-
mozdult a helyes irányból, még így, közvetlen közelről is 
elhibázta.
    A nyílvessző, ahelyett, hogy a kiszemelt állat szügyébe 
fúródott volna, épp csak súrolta; feltépte combja belső ré-
szét, megsértette izmait, majd kiszakadva elsuhant a hasa 
alatt, és egy kisebb földkupacba fúródott.
    A kifröccsenő vércseppek szikrázni látszottak a tűző 
napsütésben.
    Az őz rémülten oldalra szökkent, csaknem felbukott sa-
ját sérült lábában, de aztán megtalálta egyensúlyát, és to-
vavágtatott.
    Ekkor újra fölhangzott a különös sziszegés.
    Sötét Opál villámgyors mozdulattal újabb vesszőt il-
lesztett az íjhúrra, és a rémisztő hang forrását keresve meg-
perdült.
    Rozsdabarna sávokkal barázdált, szürke bunda villant 
ki a közeli tölgyfa lombjából, és egy aranysárga, hatalmas 
szempár ragyogott fel a sötétzöld levelek között.
    Egy vadmacska!
    Az állat ismét sziszegett és fújt; felhúzott, rojtos ajkai 
látni engedték a hosszú, hegyes szemfogakat.
    Az ifjú nomádnak az a képtelen érzése támadt, hogy a 
kicsiny vad szándékosan riasztotta meg őt, hogy elhibázza 
zsákmányát.
    Ahogy a vadmacska újra fújni kezdett a magasból, Sö-
tét Opál csaknem lelőtte első dühében, aztán mégis beérte 
egy kurta szitokkal, és a távolodó zsákmány után iramo-
dott.
    A menekülő őzek alig néhány pillanat alatt elérték a 
hosszanti tisztás túloldalát, és a ritkás erdőbe hatolva nyu-
gat felé vágtattak. Patáik tompa dobogása elvegyült a csör-
tetés zajával.
    Sötét Opál íjjal a kezében futott utánuk. Arra reménye 
sem lehetett, hogy egyhamar beéri leendő áldozatát, de a 
nomád élet megtanította arra, hogy ha kitartóan és fáradha-
tatlanul küzd, elérheti céljait. Az őz megsérült, s bár a sebe 
nem lehet túl mély, épp a rémülete okozza a vesztét. Me-
nekülés közben a szíve gyorsabban ver az erőfeszítéstől,
ezért aztán az állat több vért veszít, mintha megpihenne. A 
vérveszteség előbb vagy utóbb kimeríti, elszakad társaitól, 
s fáradtan összerogy...
    A fiatal dirwani a földre szögezte tekintetét, és a sárgá-
szöld fűszálakat csúfító vérnyomokból próbálta kiolvasni, 
mennyire lehet súlyos a vad sérülése. Alig-alig látott vörö-
ses pöttyöket, és ez nem volt túl biztató, jobb ötlet híján 
mégis követte a nyomokat.
    Mielőtt bevette volna magát az erdőbe, még 
visszapillantott a válla fölött, és látta, hogy a társa nem tart 
vele. Rideg Topáz a tisztás közepén állt, és hevesen in-
tegetett a feje fölé emelt íjával:
    – Menj! Menj! Menj!
    Sötét Opál lassított az iramán, amikor beért a fák közé. 
Nem volt nehéz dolga; a puha, porhanyós talajon jól látha-
tóan kirajzolódtak a patanyomok, és letört ágak, lesodort 
levelek mutatták az utat, merre menekült a zsákmány. Itt-
ott élénkpiros vércseppek sütkéreztek a széles lapulevele-
ken vagy hullottak le a sárga kalapos gombákra. A meglőtt 
suta nem bírhatja túl sokáig...
    A nomád, hogy könnyítse mozgását, visszadugta a nyíl-
vesszőt a tegzébe, íját a vállára akasztotta, s könnyű üge-
tésben követte a nyomokat. Egyenletesen lélegzett, mell-
kasa ritmikusan emelkedett és süllyedt. Ebben az iramban 
akár órákon keresztül is képes futni anélkül, hogy elfogyna 
a levegője vagy fáradni kezdenének a lábai. Egy évvel ez-
előtt másfél napon át futott a pusztában alvás és evés nél-
kül; csupán pár perc pihenőket tartva. Ezúttal sem fogja 
feladni.
    A testmozgás mostanra teljesen elfeledtette vele koráb-
bi balsejtelmeit. Tudata felfrissült, lelke szinte szárnyalt a 
vadászat izgalmától, maga mögött hagyta az elmúlt napok 
lélekölő egyhangúságát, és csupán arra ügyelt, hogy elég 
nyomot hagyjon ahhoz, hogy majd visszataláljon, ha beérte 
zsákmányát.

    Már kétsége sem maradt afelől, hogy utoléri az őzet, és 
a vállára vetve cipeli vissza alkalmi táborhelyükhöz, ami-
vel kiérdemli Szabad Madár elismerő szavait és Rideg To-
páz tréfás irigykedését.
    Futott.
    Követte a friss patanyomokat és az árulkodó vércsep-
peket.
    Futott; állhatatosan, kitartóan, egyenletesen lélegezve. 
    Félóra múltán beérte zsákmányát.
    Az őzsuta egy csermely partján állt, szomját oltotta ép-
pen. Egymaga volt, társai rég a sorsára hagyták.
    Sötét Opál túl hirtelen bukkant elő a kicsiny patakot 
övező bozótosból ahhoz, hogy cselekedni tudjon. A talál-
kozás őt magát is meglepte. Mire lekanyaríthatta volna íját 
a válláról, az őz ismét megugrott, és bizonytalan mozgással 
átszökkent a csermely túlpartjára, majd tovafutott.
    A fiatal nomád átgázolt a csermelyen, s csak annyira 
torpant meg, hogy szomját oltsa annak hűs vizével. Mi-
közben nagy, ziháló kortyokban ivott, tekintetével elége-
detten nyugtázta a parti köveken vöröslő vérfoltokat.
    Az őz nem bírhatja már túl soká...
    Futott.
    A nyomok egyre bizonytalanabbak, egyre kanyargó-
sabbak lettek, s egy helyen úgy tűnt, az állat térdre is ro-
gyott. Nyála szivárványosan csillogott a mind vakítóbb 
napfényben egy kókadt páfránylevélen.
    A suta néha eltávolodott a csermelytől, ám gyötrő 
szomjúsága minduntalan visszaűzte a víz közelébe. Sötét 
Opál már szinte nyíllövésnyi távolságban loholt a nyomá-
ban, s nem hagyta, hogy az állat csillapítsa kínzó szomját. 
Mivel tudta, hogy áldozata újra meg újra vissza fog térni a 
csermelyhez, nem követte a cikkcakkos kitérőket, a parton 
futott; óvatosan, lábujjhegyen, nesztelenül.
    Íját leakasztotta a válláról, és készenlétbe helyezte nyíl-
vesszőjét is.
    Jól számított.
    A zsákmány ismét feltűnt. Szinte az orra előtt bukkant 
ki a parti bokrok közül. Egész testében remegett, léptei ro-
gyadoztak. Egyenesen a vízhez ment, és ahogy megvetette 
mellső lábait, s lehajolt, hogy igyon, csaknem belebucská-
zott a hűs habokba.
    Sötét Opál megfeszítette íját.
    Ötven lépésnyire volt tőle a zsákmány; az oldalát mu- 
tatta, kiváló célpontot nyújtott. Ám ekkor
    (...megint az az idegesítő borzongás...)
    rájött, képtelen útjára ereszteni a nyílvesszőt. Nem 
akarta kioltani a kimerült állat életét.
    Nem tudott magyarázatot adni tétovázására.
    Várt.
    Karizmai megremegtek.
    Még mindig nem lőtt.
    Az őz hosszan ivott, majd felemelte fejét, panaszos 
hangokat hallatott, térdre rogyott, feltápászkodott, aztán bi-
zonytalan, támolygó léptekkel megindult a parton a folyás 
irányában.
    Sötét Opál lazított fogásán, lassan visszaengedte az íj 
húrját, és jobb kezével megtörölte gyöngyöző homlokát.
    Az az érzése támadt, mintha csak álmodná mindezt. 
Szeme előtt összemosódott a táj, a levegő szinte örvénylett 
körülötte. Távoli suttogás kúszott a fülébe.
    (...nem szabad megölnöd! Nem ártottam neked!...)
    A fiatalembert különös, borzongató érzés kerítette ha-
talmába; ám természetfölötti észlelése ezúttal valami ked-
vező eseményt sugallt.
    Ismét fölhangzott a suttogás.
    (...ha megölöd őt, belőlem pusztítasz el egy darabot...) 
    Mintha maga az erdő szólt volna hozzá. Vagy még in-
kább az erdő lelke...
    Lassan, óvatosan osont a kimerült őz után. Nem kellett 
figyelnie a nyomokat, hiszen az állat mindvégig látótávol-
ságon belül maradt; mostanra meglehetősen sok vért veszi-

tett, s alig vonszolta magát. Újra és újra megállt inni, Sötét 
Opál pedig türelmesen kivárta, míg továbbmegy.
    Az őz a csermely folyásirányát követve vánszorgott 
délnyugat felé. Néha új erőre kapott, ilyenkor riadtan meg-
megugrott, ahogy észlelte a nyomában járó vadászt – de 
aztán legyőzte a kimerültség, és kábultan imbolygott to-
vább.
    A fiatalember mintegy negyedórán át gyalogolt kitartó-
an zsákmánya mögött, s mivel a titokzatos suttogás nem 
ismétlődött meg, kezdte azt hinni, hogy az imént csupán a 
képzelete játszott vele. Már-már azt fontolgatta, hogy egy 
gyors nyíllövéssel véget vet az őz szenvedésének, s zsák-
mányával visszatér alkalmi táborukba, amikor ismét bizse-
regni kezdett a mellkasa, s hevesen kalimpáló szívét meg-
lepő forróság öntötte el.
    Ismerte ezt az érzést: figyelmeztetés.
    Valami történni fog.
    Ösztönösen megtorpant, és mereven hallgatózott. Még 
a lélegzetét is visszatartotta, ahogy kitekintett az útjába ke-
rülő bozót recés szélű levelei között. Az eléje táruló lát-
ványtól szinte elállt a lélegzete.
    Alig száz lépésnyire tőle egy lány simogatta a sebesült 
őzet. Anyaszült meztelen volt, karcsú és nyúlánk, szinte át-
tetszően légies; mintha nem is e világi teremtmény lenne.
    (...nem emberi lény...)
    Ez volt a nomád első gondolata.
    (...sellő? Vízi tündér? Vagy valami kegyetlen démon, 
gyönyörű álcában?...)
    A csermely kiszélesedett, zöldes fényű tóba torkollott, s 
bár zord sziklák próbálták útját állni, a kicsiny folyam át-
tört közöttük. A lány a nagy, lapos kövek egyikén üldögélt, 
apró lábát az ezüstös habokba lógatta, vékony testén ned-
vesség csillogott, hosszú, barna fürtjei szabadon, puhán 
omlottak a vállára. Mintha csupán az imént kapaszkodott 
volna ki a vízből, hogy megszárítkozzon a napsütötte szik-
lán. Vagy mintha ez a szépséges sellő csak azért mászott
volna ki a tóból, hogy megnyugtassa a nála menedéket ke-
reső állatot.
    Az őzsuta reszketett a kimerültségtől, de fejét a lány 
combjára hajtva engedte, hogy az éteri teremtmény kimos-
sa vérző sebét, a nyakát simogassa, s miközben nedves le-
velekkel betapasztja a sebet, a fülébe suttogjon.
    Sötét Opál mereven állt a dús bokor mögött, és moz-
dulni sem mert, nehogy elriassza a tündéri teremtést.
    Ebből a távolságból nem tudta jól kivenni a lány arcát –
már csak azért sem, mivel a kecses profilt félig-meddig el-
takarták az aranybarna hajfürtök –, de esküdni mert volna 
rá, hogy egy ilyen tökéletes alakhoz csakis szépséges arc 
társulhat.
    Megigézve bámulta a látványt, és ujjai elzsibbadtak 
íján. Azt remélte, ez a varázslatos jelenet soha nem ér vé-
get, s ő nézheti, csodálhatja, bámulhatja szájtátva az idők 
végezetéig...
    Ekkor azonban csörtetés hallatszott a lány háta mögötti 
cserjésből, és egy lomha, görnyedt teremtés bukkant elő. A 
merengéséből kizökkent Sötét Opál először valamiféle er-
dei állatnak vélte, de aztán látta, hogy emberi lény: sötét 
rongyokba burkolózott, fehér hajú öregasszony.
    A jövevény nehézkes, sántikáló léptekkel közelített a 
fiatal nő felé. Bal karján fonott kosarat cipelt, jobbjában 
pedig göcsörtös botot szorongatott; arra támaszkodott, az-
zal egyengette járását.
    A lány észlelte az asszony érkezését, felegyenesedett a 
sziklán, nyújtózkodott, akár egy macska, s megrázta barna 
fürtjeit. A nap sugarai szeretettel ölelték körbe törékeny 
testét.
    Egy pillanatra úgy tűnt, az öregasszony megriasztotta 
az éteri lényt, s ő menekülőre fogja, mielőtt az utolérné. 
Sötét Opál már látta is lelki szemeivel, amint elrugaszko-
dik a szikláról, kecses szökkenéssel a vízbe veti magát, és 
a karcsú testet elnyelik az áttetsző habok.

    A lány azonban nem tett semmi ilyesmit. Békésen meg-
várta az öregasszonyt, és halk szavakkal köszöntötte. A 
fiatal nomád nem érthette, hogy mit mondott, ám a tag-
lejtéseiből arra következtetett, hogy a reszkető őzről be-
szél. Aztán félrehúzódott, és helyet adott az idősebb nőnek, 
aki lehajolt a sérült állat mellé, és a sebet vizsgálgatta. Pár 
pillanattal később a kosárból különféle holmik kerültek 
elő; barna agyagtál, fakanál, apró üvegcsék, levelek, faké-
regdarabok, gombák, páfránylevél, tehénlepény és leg-
alább három különböző nagyságú madártojás. Ez utóbbia-
kat az idős nő beletörte az agyagtálba, és miközben recse-
gő szavakat mormolt vaskos orra alatt, a fakanállal össze-
keverte azokat.
    Eközben a lány egy ruhacsomót emelt fel a szikláról, és 
sietős mozdulatokkal magára öltötte. Lenge, világos színű, 
áttetsző mirca volt, azaz a vállat szabadon hagyó, mélyen 
kivágott, kacér holmi. A ruhán átsütött a nap, s ugyanúgy 
kirajzolta a lány tökéletes alakját, mintha semmit sem vi-
selne. Sötét Opált mégis meglepte a dolog. A lelke mélyén 
már biztosra vette, hogy nem evilági teremtményt lát, s 
úgy hitte, ennek a tündérnek természetes viselete a mezte-
lenség. Hogy mégis ruhát ölt? Ez kétségkívül emberi vo-
nás.
    Noha állítólag a tündérek is viselnek ruhákat...