Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


LÉLEKTÁNC /fantasy antológia/

2011.07.29

 John Caldwell: Lélektánc

/részlet/
Skandar Graun a porban fetrengett az ork falu közepén, és úgy sivalkodott, mintha nyúznák. Pedig
nem a brét próbálták lerángatni, csak a bordáit rugdosták, a fejét verték és a nyakát taposták.
Netar káromkodva rohant el a fnöki kunyhóból, és hadonászva szétlökdöste, eltávolította a
püfölésbe belefeledkezett ork suhancokat. Bár ököllel nem ütötte meg egyiküket sem, és óvakodott
attól, hogy a lökdösés túlságosan „sért” legyen, így is kapott ellenséges vicsorokat,
agyarcsattogtatást és dühös mordulásokat. Egy dagadt siheder még le is köpte. A pimasz fickó az
álláig sem ért az embernek, de vállasabb és vaskosabb volt társainál.  lehetett a hangadó a
verekedk között.
Netar szigorúan rámeredt, és megfenyegette az öklével.
– Tágulj innen, átokfatty! – recsegte. – Ne keresd a végzeted!
A suhanc dacosan megfeszült, és acsarkodva meredt az öregre.
– Ne te pofázoll, vénkk utya! – fitogtatta nyelvtudását. Darabosan, hibásan, de értheten beszélte a
határ menti népek keverék nyelvét.
– Te ne poffázz, kölyöktacskó! – förmedt rá Netar villámló szemmel. – Húzd be a farkad, és óvakodj
innen, mieltt átkommal olyan kicsire fonnyasztom a dákódat, hogy még az egynapos csecsem
mellett is szégyenkezve kell megkushadnod!
– Átkozós vénkk utya! – kiáltotta az ork dühösen, de valamelyest kisebb vehemenciával. – Letépem te
fejet, mieltt átkot fröcsznél Bruvdaharra!
Netar odamutatta jobb keze kisujját, s bal körmével megbökte a fels ujjpercet.
– Ugye, nem akarsz ekkorka pirinyó férfi lenni, Bruvdahar? Mert ha igen, csak egy rossz szavadba
kerül!
A siheder gúnyosan az öregember képébe vihogott.
– Nehogy má’ ijeggyek! Lyány vagyok, nem fijóó! Höhö... nincs dákó, nincs fonnyasztott pirinyó!
Netar vállat vont.
Ja, persze, Bruvdahar „kislány”, még ha vaskos termete ezt nem is mutatja. A törzs sámánjának egyik
unokája.
Másféle fenyegetésre váltott.
– Van egy varázslatom, ami beforraszt bármilyen likat. A lepcses szádat növesszem össze... vagy
odalent valamelyiket?
Aztán a válasszal mit sem tördve ellépett a rémülten vicsorgó ork kislánytól, mellbe taszított egy
másikat, aki az útjában állt, aztán lehajolt, és felnyalábolta a porból a magzati pózban pityerg,
vérmaszatos fiúcskát. A gúnyosan röhög, fröcsög, morgó orkok sorfala között a fnöki kunyhó felé
vitte.
A nagy hangzavarra az agranaaki Vörös Kéz törzs fnöke is elbújt kunyhójából, és karba font kézzel,
dölyfös képpel meredt a feléje közeled emberférfira meg a karjaiban szipogó gyerekre.
– Mit dajkálod ezt a rongyvászt?! – recsegte megveten. – Tán a te kölked, kuruzsló?
– Nem, Dzsemada fnök, nem az én kölkem – dörmögte csendesen, tisztelettudóan lesütött szemmel
az ids férfi. – De szavamat adtam az anyjának... ki a legbelevalóbb ork nstény volt, akit valaha is
ismertem... hogy vigyázok a fiára és tisztességgel felnevelem.
A fnök a homlokát ráncolta. Összefont felkarjai megfeszültek, roppant bicepszei látványosan
megdagadtak az ujjatlan ingben.
– Agranaaki volt az a nstény, ugye nem?
– Nem, fnök, azt hiszem, nem.
– És nem is Vörös Kéz...
– De igen... talán. Bár nem ismertem túl jól a poronty orkanyját, de ha jól emlékszem, valaki tán
említette ezt. A harcos nstény minden bizonnyal a neves Vörös Kéz törzsbe tartozott.
– Akkor meg mit dajkálod ezt a gyíkmelly, gallykarú purdét!? – reccsent rá indulatosan az ork fnök,
és megveten a földre köpött. – Grooms vérére! Ha Vörös Kéz a fattyú, védje meg magát! Elég koros
hozzá!
– Még csupán nyolcéves...
– Nyoooolc?! – röfögte a fnök meglepetten. Golyószeme vérben forgott. – Ötnek se látszik a kis
gizda... de ha csak három lenne, akkor se szorulna a te védelmedre, kuruzsló!
– Négyen mentek rá! – mentegetzött visszafogottan az ids férfi. – Valamennyien legalább kétszer
olyan idsek és háromszor olyan súlyosak, mint .
Dzsemada fnök megvakarta széles, lapos orrát, aztán ugyanazzal a körmével a fogát piszkálta. A
fejét csóválta.– Nyolcéves? – dörmögte aztán undorral. – Majomarcú gizda, csigányi izmokkal! A négyéves lyányom
elkalapálná!
– Minden bizonnyal, fnök. De a kölyök mentségére szóljon,  nem tisztavér ork... nem orkok közt
ntt fel... és én emberként nevelem.
– Rosszul teszed – morrantotta a fnök. – Hagyd csak itt nálam, és szavamra mondom, ha kellen
megfizeted, igazi orkot nevelek belle! – Eltöprengett a mondottakon, és úgy gondolta, ki kell
hangsúlyoznia a lényeget. – Nyolcéves!? Meglehet, máris kés... de ha kellen megfizeted, talán még
nem menthetetlen! Akár még életképes példánnyá is fajulhat! Vagy legalábbis majdnem...
Az emberférfi ismét fejet hajtott.
– Megtisztel az ajánlatod, Dzsemada fnök... hálásan köszönöm. Talán egyszer majd... valamikor,
amikor elj az én idm... élek a megtiszteltetéssel, s a gondjaidra bízom t. Ám egyelre még bírom
magam, van még er ezekben a vén tagokban, és szükségem van valakire, aki segít összeszedni a
szükséges füveket, gyökereket, és aki segít megkeverni a gyógyitalokat.
Az ork fnök elfintorodott.
– A kuruzslás a véneknek való – szögezte le megveten. – Ádáz harcost nevelj belle inkább!
– Megfontolom.
– Jól van – intett Dzsemada –, hozd ezt a reszket kocsonyát a kunyhómba, dobd a legtávolabbi
sarokba, hogy ne is lássam, aztán térjünk vissza az üzletre! Tíz aranyat mondtál, ugye, annyit kérsz a
díszes emberrongyokért meg a fehérfoltos csizmáért?
– Valójában ötven az, amit mondtam... de tekintve legendás vendégszeretetedet, tied lehet
harmincért... Ám ez csak a ritka szövetek és selyemholmik ára. A csizmáról külön meg kell
állapodnunk. Fúri lábbeli... mely még egy hozzád hasonló fnöknek is méltó viselet lehet... s mely
egy kisebb vagyon ér. Meglehet, azt megtartom inkább, s el sem adom.
– A csizma is az alku része – szögezte le ellentmondást nem tren a fnök. – Összesen húsz
aranyat kapsz.
– Fizess harmincat a selymekért meg a trialcori szövetekért, és még ötvenet a csizmáért!
– Te ember, te hibbant vagy, nem pedig kuruzsló! Senki se fizetne ötven aranyat semmilyen
csizmáért!
– Ez úri csizma, fnök! A legfinomabb szarvasbr. Oly finom és puha, hogy ha megfznéd, akár meg
is ehetnéd! Nézd a varrását! Ezüstszálak ezek, nem tyúkbelek! Ötszáz aranyat is megér, nemhogy
ötvenet!
– Senki se fizet érte ötvenet!
– Ha Rentzalba viszem, százat is megkapok érte az els utcasarkon, az els embertl!
– Száz botütést a hátadra, vagy inkább kötelet a nyakadba, ami a rablóknak és gyilkosoknak dukál!
Mert ezt a csizmát te nem pénzért vetted!
Netar szórakozottan mosolygott.
– Negyvenöt arany, de ez a végs ajánlatom.
– Túl keskeny az orra, nekem meg széles a lábfejem. – fitymálta Dzsemada. – Tíz aranyat se adok
olyanért, amit nem viselhetek! Legyen öt! Meg még tíz a cifra emberrongyokért. Mit szólsz?
Az öregember kitartott.
– Negyven a csizma. De esetleg az értékes ruhákat huszonötért odaadom.
– Nem kell az undorító emberlábszagú csizmád! – röfögte a fnök indulatosan. – Vidd Rentzalba, vagy
oda, ahova akarod! Akár a saját seggedbe is felgyömöszölheted!
– Na jó, harmincnyolc az utolsó...
– Mondtam, hogy nem kell! – üvöltötte a fnök. – Ocsmány átver vagy! Tled semmi nem kell! Vidd a
cefet rongyaidat is!
– Húsz aranyat mondtál rájuk az elbb?
– Annyit, igen, valóban... de azóta úgy feldühítettél, hogy most már tizenötöt se adok!
Netar fontolgatta ezt.
– Ha megveszed a csizmát harm...
– Ha még egyszer megemlíted, lenyomom a torkodon a lószaros csizmát! – tajtékzott Dzsemada. – És
a rongyokra is, Grooms segéljen, tizenöt arany az utolsó ajánlatom!
– Akkor inkább magammal viszem.
– Tizenöt – ismételte Dzsemada –, és ráadásként megesküszöm Grooms nevére, hogy titokban
tartom majd, kitl vásároltam. No... mármint akkor, ha te is adsz nekem ill ráadást, ahogyan az dukál!
Vagy ha nem, végleg elveszted barátságomat és támogatásomat.
Netar fejet hajtott.
– A bölcs Dzsemada ismét megadásra kényszerített – ismerte el alázatos képpel. – Ennyiért nekem
sem érte meg megtenni ezt a hosszú utat... de mivel sokra tartom barátságod és támogatásod,
megalkuszok veled. Tied lettek a selyemholmik tizenöt aranyért.– És a ráadás? – horkant fel Dzsemada. – Hol az illendség? Ha mást nem tudsz ajánlani, elfogadom
ráadásként azt a vacak csizmát, amely pedig nekem amúgy szk lenne.
– Udvariatlanság lenne ráadásként olyasmit ajánlanom, aminek nem veszed hasznát – hajtott fejet
Netar. – Valami sokkal hasznosabbat adok.
– Az a csizma. Az jó ráadás.
Netar maga elé tolta a faládikáját, felnyitotta a fedelét, és hosszasan keresgélt a rongyokkal dugaszolt
üvegcsék és fahüvelyek között. Végül kiválasztott egyet, olyasmit, amit a legalkalmasabbnak tartott. –
Hihetetlen erej varázsitalt kapsz ráadásként, melyet ha megiszol, háromszor olyan férfi leszel, mint
valójában. Az asszonyod örülni fog és imáiba foglalja a neved!
A daliás ork felhorkant, és heves mozdulatával szinte kiverte a fahüvelyt a kuruzsló kezébl.
– Nem kell! – sisteregte haragosan. – Dzsemada épp elég férfi, nincs szüksége pótlékra! Nyolc purdét
nemzett, és ma este is ny... ny... kilencszer teszi magáévá az asszonyát! A csizma jobb ráadás!
Netar fejet hajtott e teljesítmény eltt, de még nem vonta vissza iménti ajánlatát.
– Ez... valóban elismerésreméltó férfiúi erény, kétségkívül. És ha megiszod ezt az italt, nagy fnök,
biztosra veheted, hogy ez a késbbi években is így marad.
– Sértegetsz, kuruzsló?!
Netar szomorkásan mosolygott, és szintesége jeléül a szíve fölé helyezte a tenyerét.
– Az id elfut. Egyikünk sem lesz már fiatalabb. Nos, Dzsemada fnök, kéred a felkínált gyógyitalt,
vagy megsértesz azzal, hogy elutasítod a ráadást?
Felkelt a hold, és sápadt fénye bevilágított a faluszéli, rozoga kunyhó repedésein. Amikor a kölyök
feleszmélt ájulásából, hangosan felnyögött, és idétlenül kalimpált. Nem tudta, hol van. Nem tudta mire
vélni a bevilágító fénysávokat.
– Nyugalom! – dörmögte Netar, és a keshedt test mellé kényszerítette a salapáló végtagokat. –
Semmi baj, kölyök, semmi baj!
– Atyám! – suttogta a fiúcska aggódva. – Hol... hol... hol vagyunk, atyám?
– Semmi baj, semmi baj – nyugtatgatta az ids férfi, és a fiú arcát cirógatta göcsörtös ujjaival. –
Minden rendben. Ne ugrálj! Még mindig itt vagyunk Agranaakban. Dzsemada fnök kijelölt egy
kunyhót, ahol elalhatunk.
A fiú hunyorgott; a holdfény épp a szemére és sápadt arcára vetült. Szépnek nevezni még akkor sem
lehetett volna, ha durva vonású ábrázatát nem torzítják el még jobban a szeme alatti horzsolások és
hatalmasra duzzadt, felrepedt ajka.
– Agranaak? – motyogta. Az agyát erltette. – Eladtad az összes holmit? Elnyös üzletet kötöttünk?
– Ahogy vesszük.
– Nem fizettek... eleget?
– Lehetett volna jobb is. – Az öreg vállat vont. – Rosszul nem jártunk, arra mérget vehetsz. Tellett
belle némi kajára... sajtra, kolbászra, kecskehúsra... meg két kulacsnyi zamatos borra is szert tettem.
Igazi ritkaság: rentzali Démonvére! Mm-mmmm... a kedvencem! A hülye orkok meg nem szeretik,
mert édeskés és fszeres, nem pedig az a savanykás vinkó, amihez k szoktak!
– Óóó! – jajdult fel a kölyök. – Ennyiért adtad oda azt a sok ruhát... meg azt a szép csizmát?
– Nyugi, kölyök, a kedvenc csizmád a mienk maradt.
– Tényleg? Akkor az enyém lehet? Felhúzhatom?
– Azt nem. De továbbra is te cipelheted!
– És, atyám... miért vagyunk még mindig itt? Miért nem mentünk tovább, ahogy terveztük?
– Miattad, fiú.
– Miattam?
– Pihenned kell.
A kölyök zavartan hunyorgott. Feldagadt arcát tapogatta. Aztán a homlokát.
– És mi ez a hvös... és nedves... izé a fejemen?
– Vizes borogatás. – Az ids férfi rosszallóan felmordult. – Mi a fenét csináltál, hogy ennyire
megveretted magad?
– Én... én semmit.
– Ne hazudj nekem! Évek óta járunk orkok közé üzletelni. Jártunk már itt is. Ismerem az agranaaki
suttyókat. Gyalázatos, gátlástalan állatok... de ok nélkül nem rugdosnak össze egy náluk jóval
gyengébbet! – Komoran meredt pártfogoltjára. – Mi a fenével dühítetted fel ket ennyire?
A kölyök megszeppent. Szipogott. Elfordította a tekintetét.
– Én... én csak beszélgetni próbáltam velük.
– Beszélgetni? Beszélgetniiiiiiiiii... teeeeee???– Én csak... én csak...
– Nem is tudsz orkul! Nem beszéled az orgát!
– Néhány szót azért tudok! – vitatkozott a fiú. – Igenis, tudok!
Az ids pap gyanakodva meredt rá.
– Mit mondtál nekik?
– Hát... ööö... azt, hogy... Krega orkish egr ramah kladg...
Netar felpillantott a kunyhó plafonjára, behunyta a szemét, és hosszú pillanatokig egy szót sem szólt.
Aztán sóhajtott.
– Épp ezt?
– Tled tanultam, atyám – magyarázta a kölyök. – Te szoktad ezt mondogatni az orkokról...
– És azt is tlem tanultad – érdekldött kedvesen, ámde kirobbanásra készen Netar –, hogy meg kell
osztanod ezt a tudásodat verekedni kész ork suttyókkal?
– Miért? – bizonytalanodott el a kölyök. – Ez... mit jelent?
– Nagyjából olyasmit, hogy... az összes orkfajzat birkalyuggató, fartúró köcsög...
– És ez... ez... ez valami... sértés?
– Olyasmi.
– De te is ezt szoktad mondani. Tled tanultam.
Az ids férfi megpaskolta a kölyök vérmaszatos arcát.
– Figyelj, kölyök! Legyen ez tanulság! Soha többé ne beszélj olyan nyelven, amit nem értesz.
– Na jó... de amikor legutóbb te mondtad, hogy... Krega orkish egr ramah kladg... akkor téged nem
vert meg senki. Mindenki hangosan röhögött. Láttam! Némelyek... a válladat püfölték, mások sört
fizettek neked...
Netar az ajkába harapott.
– Van itt valami, amit ez idáig még nem tanítottam meg neked, fiú... Figyelj! Ha egy emberekkel teli
kocsmában mondod azt, hogy Krega orkish egr ramah kladg... sikert aratsz. De ha ugyanezt egy ork
falu közepén hangoztatod... Nos, az eredményt tapasztalhattad.
A kölyök biccentett. Igen, ezt immár megtanulta.
– De te megvédtél, ugye, atyám... – motyogta. – Ugye, megbüntetted az ork suttyókat?
– Nem, fiú, nem büntettem meg senkit. Az, aki ebben a helyzetben a legostobábban viselkedett,
nélkülem is megbnhdött.
– Elintézhetted volna ket. Mozdulatlanságvarázs rájuk... paf-paff... aztán csak tátoghatnak. –
Vihogott. – Ja, nem... akkor még tátogni se tudnak!
Netar azonban a fejét ingatta.
– Még egy szabály, amit jó, ha a fejedbe vésel, fiú... Egy ork falu kells közepén nem hetvenkedünk.
Mert mire jó a mozdulatlanságvarázs?... Elzsibbasztunk vele egy-két lehetséges ellenfelet. De kérdem
én: mit kezdünk a maradék négyszázzal? Mosolyogva tudomásul vesszük, hogy a földbe döngölnek?
A kölyök az orrát tapogatta, szipákolt, szörcsögött.
– Értem – mormolta. Aztán hozzátette. – Sajnálom, atyám.
Netar levette a borogatást, megsimogatta a fiúcska túlméretes fejét, és atyai puszit cuppantott a
homlokára.
– Jó fiú! – dicsérte. – Vannak fájdalmaid, Skandar Graun?
– Csak bokától felfelé... fejbúbig.
– Lazulj el! – súgta az ids férfi, és kérges tenyerét a fiúcska forró homlokára helyezte. –
Meggyógyítalak. Reggelre kutyabajod sem lesz!
– Óh, atyám, jó vagy hozzám! Mindig meggyógyítasz! De utána mi lesz? Itt hagysz az orkok közt...
hogy újra félholtra verjenek?
– Nem hagylak itt, ne félj. Belátom, nem ez a megoldás. Ha itt hagynálak, két napig se élnél!
– Ó, atyám... szeretlek, Netar!
Az ids pap megpuszilta a szrös ábrázatot.
– Én is szeretlek, kis csibész – suttogta elérzékenyülve. – Fiú! A legjobbat akarom neked! Hidd el, te
adsz értelmet az életemnek! Nélküled... nélküled semmi és senki lennék!
Másnap reggel különös vendég érkezése bolydította fel Agranaak békés életét. A nagy hangzavarra
Netar is azonnal kidugta a fejét a kunyhóból, és a homlokát ráncolva fürkészte a jövevényt. Az illet
hatalmas termet, szokatlanul magas, csupa izom harcos volt, aki jó egy fejjel magasodott zömök
fajtársai fölé. Amerre elhaladt, az agranaakiak üvöltöztek felé, s vadul hadonásztak. Némelyek ordítva
szidták, mások teli torokból éltették. Feléje kapkodtak, körülötte hadonásztak, de nem érintették. Talán
elriasztotta ket az a félelmetes kétél csatabárd, amit az idegen a vállára vetve viselt. Vagy talán
csak hihetetlen magabiztossága tartotta távol a feléje acsarkodókat.– Ki ez? – suttogta Skandar Graun csipás szemmel. – Valami erdei óriás?
– Ork ez – dörmögte Netar kedvetlenül. – Bár meglehet, akadtak óriások is az sei között.
– Hatalmas!
– Kolosszus. – Netar az ajtóból intett a fiúnak. – Maradj!
– Mit akarsz tle? Beszélni fogsz vele?
– Teszem, amit teszek. Te csak maradj! Semmiképpen ne hagyd el a kunyhót!
Skandar Graun nem hagyta el a kunyhót, de vissza sem húzódott a belsejébe; a résnyire nyitott
ajtóból leste, mit tesz a mestere. Azt hitte, Netar egyenesen besétál a legnagyobb csdület közepére,
hogy találkozzon az óriás orkkal, de az ids férfi csupán pár lépésnyire távolodott el; s az egyik
reszketeg vénséggel társalgott.
A fiúcska tekintete visszatért az izomkolosszusra. A hatalmas ork úgy gázolt át a körülötte
berzenkedkön, mint ahogy a szél söpör végig a száraz avar fölött. Egyenesen a fnöki sátor felé
tartott, amely eltt Dzsemada fnök már karba tett kézzel várta t daliás fiai kíséretében. Mindössze
egyetlen ork próbálta a jövevény útját állni, ám a kolosszus megragadta a nála csaknem másfél fejjel
kisebb harcos vállát, és kurta mozdulattal úgy félrependerítette, hogy az csaknem másik kettt is
levert a lábáról.
A jövevény megállt a fnökkel szemközt, és felemelt ököllel üdvözölte...
Ám hogy ezután mi történt, azt Skandar Graun már nem láthatta, mivel annyian tolongtak a fnöki
kunyhó közelében, hogy eltakarták a látványt. Ráadásul süvítve érkezett valami, ami hatalmasat
koppant az ajtó fáján. Diónyi kavics csapódott le az ajtóról, és a fiúcska lába elé hullott.
Skandar Graun meglepetten felpillantott. Épp idben ahhoz, hogy lássa, amint Bruvdahar – az a
lánykölyök, aki tegnap elpüfölte t – parittyát forgat a feje fölött.
Aztán elengedte a lövedéket.
Csatt!
A félork fiúcska a süvítést nem is hallotta, csupán az ütést érezte a homlokán, s a lendülettl
megtántorodott. Értetlenül pislogott.
Bruvdahar gúnyosan felröhögött, lerántotta magáról a kopott rongygatyát, és a fenekét rázta áldozata
felé. Már pelyhedzett.
Skandar Graun az ütéstl – és a látványtól – szédelegve beljebb oldalgott, és behúzta maga után a
rozoga ajtót. A homlokát tapogatta. Kicsattant a bre, vérzett. Sajgott ugyan, és tapasztalatból tudta,
hogy hamarosan dudor n majd ott, ahol a k eltalálta, de csak tompa fájdalmat érzett...
...és még tompább keserséget.
Bruvdahar az els pillanattól kezdve utálta, pedig  csak barátkozni akart, feleleveníteni a két évvel
ezeltti közös maszkkészítést; vele egykorúak társaságát vágyta. Azonban az a megátalkodott
nsténykezdemény a fejébe vette, hogy kicsinálja. Állandóan azt leste, miként árthat neki, hogyan
gonoszkodhat az  számlájára.
Skandar Graun még bevallani sem merte Netarnak, hogy az a dagadt ork szuka miféle undorító dolgot
akart mvelni vele. Inkább hazudott arról a bizonyos ork mondatról, amit valójában csak tréfából
mondott. És persze azt fleg nem árulta el, mi miért történt.
Siets léptek közeledtek az ajtó felé.
Skandar Graun ökölbe szorította a kezét, és dacosan összepréselte a száját. Bár tudta, hogy a
nagyobb test lánykölyök jókora súly- és erfölényben van vele szemben, nem akarta olcsón adni a
brét.
De nem Bruvdahar érkezett, hanem Netar.
Méghozzá igencsak sietsen.
– Hogy érzed magad? – sziszegte oda se pillantva. Szétszórt cuccaikat tömködte a zsákjába. –
Készen állsz az indulásra?
– Hát... ööö... a fejem kissé...
– A fej most nem fontos, csak a lábad bírja!
A kölyök felfigyelt mestere feszült hanghordozására, idegesen röpköd tekintetére.
– Netar...
– El kel tnnünk innen mielbb!
– Valami baj van?
Az ids pap máris a kuruzslói faládikát szíjazta a hátára. Csak a fejét rázta, de egyetlen szót sem
préselt ki összeszorított ajkain.
Míg szinte a teljes törzs ott tolongott a fnöki kunyhó közelében, k ketten szégyenls tolvajokként
surrantak ki a faluból, s vetették bele magukat a srbe.Eleinte észak-északnyugatnak mentek, amerrl ideérkeztek, aztán keletnek fordultak, mintha Rentzal
felé tartanának, s eközben egyáltalán nem vigyáztak a nyomaikra, de még a déleltt közepén egy
sziklás, kavicsos részen elfordultak, és nyugatnak ballagtak, hogy aztán jókora kerülvel újra
visszaforduljanak északnak, amerre a Rontás Erdeje sr sávja derengett.
Nem egyszer tettek már efféle óvatos kitérket, hogy lerázzák vagy összezavarják azokat, akik
esetleg a nyomukban loholnak, de a mostani nagy sietség és az ork faluból való kisurranás ténye nem
hagyta nyugodni a kölyköt.
– Atyám! – nyaggatta mentorát. – Ki ell szökünk?... Netar! Mondj már valamit, Netar! Netar!
Az öreg csak akkor unta meg a folytonos „netarozást”, amikor már jócskán maguk mögött hagyták a
sík terepet, és megpihentek a sötét fenyves rejtekében.
– Igen, fiacskám, most bujkálnunk kell – mormolta ingerülten. – A dolgok nem a kedvem szerint
alakultak.
– A nagydarab ork miatt, igaz?
Netar elször határozottan nemet intett a fejével, aztán végül mégis bólintott.
– Kerangor, az Ájtatos. Az Orkok Öreg Istenének megszállott prófétája, aki azért kelt át a Köztestengeren, hogy Grooms igéit hirdesse azoknak a renegátoknak, akik elhagyták a Kondor Birodalmat.
Elégedetlenséget szít az itteni orkok között, fanatizálja valamennyiüket, hogy visszatérítse ket seik
igaz hitére!
Skandar Graun ezt nem igazán értette.
– Miért? Az itteni orkok nem Groomsban hisznek?
– Dehogynem. Ám mivel több ezer mérföldre eltávolodtak Groomartól, már nem érzik oly elevennek
Grooms közelségét, mint ott él rokonaik. Imádkoznak Groomshoz, megünneplik az ünnepeit, de
mivel nem tapasztalják nap mint nap az isteni erejét, kissé már megrendült benne a hitük, és sokan
közülük immár más, kisebb istenekhez is imádkoznak.
– Például... Yvorlhoz?!
Netar felszisszent, és a szeme vészjóslón lángolni kezdett, miközben görcsbe ránduló ujjai a deréköve
irányába csusszantak.
– Yvorl nem kisebb isten! – csattant fel. –  a Káosz Ura, a leghatalmasabb!
– Tudom én – hebegte rémülten a fiúcska. – Csak tréfáltam.
– Ezzel ne tréfálj, ha nem akarod kivívni éktelen haragomat!
Skandar Graun komolyan megrettent. Többször is megtapasztalta már mestere „éktelen haragját”, s
érezte a hangján, hogy most is igen-igen közel került hozzá.
– Bocsáss meg, atyám! Ostoba voltam, mint mindig... De nem értem. Ha az orkokat akarja Grooms
hitére visszatéríteni, akkor mi... miért is futunk el elle? Semmi közünk hozzá. Vagy igen?
– Kerangor, ha csak sejtené, hogy te meg én a Káosz Istenének hívei vagyunk, habzó szájjal rontana
ránk!
– Hát... ööö... de te elbánnál vele, nem? Levarázsolnád és letaglóznád, mint egy kérdz barmot.
Netar talányos képet vágott.
– Bárhogy legyen is... néha ésszerbb kitérni a harc ell... jobb a békesség!Douglas Rowland
AZ IGAZ LÉLEK
/részlet/
I.
Valami tompán megnyikordult, és Hubert Barbaud olyan horkanással kapta fel a fejét, mint aki mély
álomból ébred. Pedig nem aludt: az összes szentekre, dehogyis aludt volna el szolgálat közben! „A
temetrség felelsségteljes hivatal!” – bömbölte Audran intendáns, mikor legutóbb megérezte rajta a
L’Espalier borának savanyú bzét. „Az utcán találod magad, ha még egyszer azon kaplak, hogy nem
tartod nyitva a szemed éjjel! Arról is gondoskodom, hogy ne csak kódis, hanem nyomorék kódis
legyen belled, Félcédulás!”
A beesett kép, sovány férfi percekig ült moccanatlan a priccse szélén, és fülelt, de a zaj nem
ismétldött meg. Végigjáratta tekintetét a toronyszoba szegényes berendezésén. Semmi sem
mozdult. Az ablakon bees holdfény ugyanazzal a bágyadt, ezüstös derengéssel övezte az asztalt, a
széket, a csorba mosdótálat, mint amilyen a Nôtre-Dame-Versant-des-Larmes-de-Sang katedrális
szobrainak talapzatán játszott vasárnaponként, míg Hubert a mise álmosító zsongását hallgatta.
– N-nem aludtam! – motyogta fennhangon, mintha Audran máris ott állna eltte, s bikanyakát
megfeszítve, vörösl képpel üvöltene. – N-nem aludtam el…
Hát persze, hogy nem. Mióta nem ihatott, az álom is messze elkerülte, hiszen bor híján ugyan miképp
hallgattatta volna el fejében a holtak hangját? Mert a temet lakói sehogy sem nyughattak békén.
Nem tördtek bele, hogy a sír már csak földi porhüvelyüket rzi, melynek egyetlen dolga e világon a
férgek táplálása. Beszéltek. Sóhajtoztak, morogtak és átkozódtak, az rületbe kergetve t, Félcédulás
Hubert-t, aki pedig nem ezt érdemelte. Vagy tán nem adományozott szegényes illetményébl
összekuporgatva tizenöt livre-t a székesegyház tatarozására, a Vérkönnyeket Síró Szz védelmét
kérve az elméjét ostromló gonosz sugallatok ellen?
„Gyere le a tornyodból, Hubert Barbaud! Gyere és áss ki!”
Ez a szép Madame Luchini hangja volt, aki két nappal pünkösd eltt szédült be egy négylovas hintó
vasalt kerekei alá.
„Földöntúli gyönyörökben részeltetnélek, Hubert Barbaud!” – búgta az asszony. – „Olyanokban,
aminkrl a halandók nem is álmodhatnak! Én ismerem már mind a titkokat…”
Hubert maga elé képzelte Madame Luchinit, amint derekáig lebocsátott, vörös hajával kikél a
koporsóból – arcának egyik fele hamvas, akár a rózsa, de az összezúzott bal féltekén nyüvek
tekergznek el a szederjes húsból – és kitárja karját. Nem csupán rémiszt: istentelen is volt ez a
látomás. Nyilvánvaló hát, hogy nem foganhatott az  elméjében, hanem valami gonosz, küls ernek
kellett sugalmaznia. A temetr ugyanakkor rémülten észlelte, hogy ágyéka megkeményszik, sietve
hányni kezdte hát magára a keresztet.
Felkelt a priccsrl, és az ablak felé indult, egy szál ingben, melynek szakadozott alja valamivel gacsos
térde fölött lengedezett.
„Szabadíts ki, Hubert Barbaud! A Holtak Ura újra a halandók között jár, és nekünk mellette a helyünk!”
„Áss ki, nyomorult…”
A deszkapadlón csoszogva vágyakozó pillantást vetett hátrafelé, az ágy alól kikandikáló flaskára.
Persze hiába is szorítaná ajkára az üveg száját, hogy felejtsen, abból csak víz folyna, mint Krisztus
sebébl. De ma akkor is bort fog inni: a kis Gérard a L’Espalier-bl tán már útban is van az itallal. A
temet rének annyi józanul átkínlódott hét után ma megint le kell részegednie, akárhogy
fenyegetzzön is Audran. Az ördög vigye az intendánst! Az a vadkan úgysem emlékszik már, ahogy a
városlakók többsége sem, hogy ma éjjel telik le a tizenkét esztend. De Hubert nem felejtette el, nem
felejthette el, mert az elföldelt testek már vagy egy hónapja csak errl beszéltek az elméjében. Olyan
dolgokról susogtak, hogy legszívesebben az egyik kkereszt sarkához csapta volna a saját
halántékát, csak hogy kiverje fejébl a holtak zsolozsmázását.
…Ma éjjel, Hubert Barbaud. Ma éjjel…
Disznómód részegre kell innia magát, hogy ne tudja meg, mi lesz ma éjjel. Kilobbanhat a nap,
megnyílhatnak a Pokol kapui, de Félcédulás Hubert boldog mosollyal az arcán hortyogni fog, úgy ám!
Mert letelt a tizenkét esztend, és napszállatkor erre járt az az… idegen. Csak állt a nagy fzfa alatt az
átkozottja, esze ágában sem volt beljebb kerülni – megszentelt föld ez –, de a holtak megérezték a
közelségét. Halkan szólította ket, és a sok békétlen lélek fohászkodni kezdett hozzá. Sötét imát
mormoltak; szavaik, akár a bogáncs, ragadtak Hubert agyába, hiába igyekezett szabadulni tlük.
Az ablakhoz érve pár pillanatig tétovázott, mieltt rászánta magát, hogy kikémleljen. Szokatlancsendbe burkolózott a nyári éjszaka, még a tücskök sem ciripeltek. Sem a tücskök, sem a kabócák,
pedig azok a holtak hangját is elnyomták néhanap, bár távolról sem oly jótékony kábulatban, mint a
L’Espalier-ben mért bor. Ám mióta az idegen itt járt, hallgattak a rovarok, hallgattak a madarak, és
még mintha a szél is csak lopva osont volna, nagyot kerülve Nîmes felé.
Ez megszentelt föld! – biztatta magát, amint reszket kézzel rátámaszkodott a párkányra. – Ide nem
teheti be a lábát semmiféle ördögfajzat…
Szerencsés nyavalyás , Hubert Barbaud, még ha az esze nem is vág túl jól, és a himlhelyes képe
miatt utálják a fehérnépek. De ha a Gonosz valóban újra az emberek közt jár, akkor egyedül t nem
ragadhatja magával a poklok fenekére. Tüzes katlanokban fhet Bourg-Yeux-Perdues városának
összes kereskedje, hivatalnoka, kurtizánja, csuhása és minden rend-rangú népe, de Félcédulás
Hubert-t nem kaparinthatja meg a Sátán kegyelme, nem ám!
Mindezen önnyugtatónak szánt gondolatok közepette is torkában dobogott a szíve, amint letekintett a
temetre. Holdfény fürösztötte a sírkövek hátát, ám így csak még jobban megsrsödött a sötétség
eminnen, az rtorony fell es oldalukon. Ha sokáig bámulta a feketébe burkolózó hantokat, kezdte
azt képzelni, hogy mindegyiken valamiféle ördögi szertartás zajlik, ezért inkább elkapta róluk a
szemét. Végignézett a kripták komor tömbjein – elkel népek, akik életükben sosem adták alább
büszke kastélynál vagy emeletes kháznál, milyen jól megférnek most e csöppnyi ólakban. Majd a
temet vaskapuját fürkészte, de még ilyen távolságból is ki lehetett venni, hogy lánc és lakat érintetlen
rajta. Nem látszott mozgás a temetfalnál sem; ez a szántóföldeken kiforgatott kövekbl épült, s
Hubert apja még azok között volt, akik felrakták, persze fizetség nélkül.
Valami csattant, és a temetr oly hirtelen hkölt vissza a szobába, hogy kevés híján az alacsony
ablak boltozatába ütötte fejét. Ezúttal tisztán hallotta, merrl jött a hang.
Ahol elz nap elföldelték az öreg Coquedouille-t.
Mélyeket lélegzett, hogy úrrá legyen teste nyavalyatörs remegésén, ám a magamagát nyugtató
sóhajokból csak ideges, sípoló zihálás sikeredett. Ez megszentelt föld, hajtogatta magában, míg végre
csillapult a reszketés. Újból az ablakhoz lépett, és kinézett rajta, most már egyenesen Coquedouille
sírja felé.
Mintha görnyedt rémalakok kushadtak volna le a hant mögé, de megeshetett, hogy csak a képzelete
játszott vele.
– K-ki van ott? – kiáltott fenyegetnek szánt hangon, mely azonban csúfosan megbicsaklott a mondat
végén.
Válasz helyett halk nyikordulás érkezett, immár a torony falépcsje fell.
Hubert az asztalnál termett, s a sápadt holdfénynél keresgélni kezdte az égerfa keresztet, apai
örökségét. Közben egyre csak motyogott, rettegésében pogány rontász mondókákat zagyválva az
ima szövegébe.
Léptek reccsentek a szúette fokokon, minden sietség nélkül. Úgy, ahogy egy sírból kikelt halott járna,
az odaátról hozott, vészes nyugalommal.
Hubert Barbaud matató ujjai egy karéj szikkadt kenyeret sodortak a földre, majd felborították a
cserépkorsót is; a poshadt víz pár pillanatig úgy dobolt a pádimentumon, akár a jéges. Végre
elkerült a feszület – az Úr maga igazíthatta a keze ügyébe, megszánván szolgáját, mert az elébb
még egészen bizonyosan nem volt ott semmi –, és  már ugrott is a sarokba támasztott
favágófejszéért.
– T-te vagy-e, Gérard? – üvöltött ki. – Sz-szólj, ki vagy, mert k-keresztülllek!
Üres fenyegetés volt ez, hisz’ a várostól kiutalt pisztolyt rég eladta egy sunyi kép andalúznak, valami
Curro nevezetnek, hogy teljék italra. Bánta már, mint a kutya, amelyik kilencet kölykezett, de hát
ugyan mire menne itt az öreg mordállyal? Élk ellen megteszi a fejsze is, a holtakat pedig úgysem
fogja a golyó.
Ersödött a recsegés, az éjszakai látogató rendületlenül hágott mind feljebb a grádicson.
– T-te vagy-e, fiú? Az Ú-Úristenre esküszöm, m-megöllek!
– Tán csak nem teszel olyan bolondot, Félcédulás Hubert… – felelt neki egy ni hang a küszöbön túli
sötétségbl.
A temetr zihálva tántorodott hátra, neki az asztal szélének.
Lelki szemeivel már Madame Luchinit látta megjelenni a bejárat fekete nyílásában, amint megáll,
kacéran az ajtófélfának támaszkodva, félig gyönyör, félig elrothadt arcán élveteg mosollyal. „Én
ismerem már mind a titkokat, Hubert Barbaud…”
A szobába lép alak valóban n volt – Hubert felcsuklott a láttán –, ám nagyon is elevennek tnt, s a
kezében tartott butélia sokat tett azért, hogy a temetr megkönnyebbülten eressze lejjebb a fejszét.
– N-nem Gérard hozta a… b-bort? – morogta.
– Szép jó estét neked is, Barbaud mester! – vigyorgott rá pimaszul az idegen fehérnép, és beljebb
került, hogy az asztalra tehesse terhét.Hubert-t leginkább a vándorcigányok táncosnire emlékeztette ez a ringó lépt teremtés, még ha a
beszéde nem is hajazott arra a csavargó népségre. Szégyentelenül mélyen kivágott inge szakadozott
és mocskos volt, földig ér szoknyája folt hátán folt, s ahány rávarrt szövetdarab, annyiféle szín. Dús
haja csimbókokba tapadt, arcát korom borította, melyet mintha sebtében próbált volna ledörgölni,
vajmi kevés sikerrel. De a rongyok és a kosz alatt csinos vonások és ruganyos, ifjú test rejlett –
legalábbis ilyennek sejdítette a temetr, akinek magányát sosem édesítette még meg
asszonyszemély.
– M-máskor szóljál, ostoba n-némber! – Hubert hagyta, hogy remeg ujjai közül a padlóra csússzon a
fejsze. – K-kevés híja volt, hogy beléd nem v-vágtam…
Zavarát leplezend elfordult, hogy tzszerszámot és egy batyuba kötött kendt emeljen le a fali
polcról. Az elbbivel meggyújtotta az asztalon álló gyertyát, míg az utóbbit kibontotta, s a benne
megcsillanó érméket a lány felé tolta.
Amaz belépett a gyertya fénykörébe, s Hubert többé nem vélte cigánynak: a szabadon lebben
hajfonatok szkék voltak, akár a méz, ha mégoly mocskosak is. Ügyet sem vetett a pénzre; kihívóan
közel húzódott a temetrhöz, feszes keblei finoman súrolták a férfi mellét.
Hubert érezte, hogy ragyás bre vörösre gyúl a borosta alatt, mégsem húzódott el a kívánatos ribanc
ell. – H-hogy hínak?
– Céline.
– A-az… sz-szép név.
– Hát itt lakik a holtak re… – Miközben ezt mondta, a lány még csak futó pillantást sem vetett a
szobára, zöld szemével mindvégig fogva tartotta Hubert tekintetét.
– Ehem. – A férfi sosem gondolta volna, hogy temetri poszt ilyen vonzóvá teszi az asszonynépek
körében. De hát ki tudná kiismerni a nk esze járását?
Megrökönyödve észlelte, hogy az inge lassú emelkedésnek indul ágyéktájon. Váratlanul Céline
cirógató ujjait érezte magán, s ettl úgy elakadt a lélegzete, mintha a nehéz természet Audran kapta
volna torkon. Aki bizonnyal meg is szorongatná a gigáját, ha látná, mit mvel itt… De bánta is  az
intendánst! Bánta is  a fejében motyorékoló holtakat, vagy az öreg Coquedouille sírja körül
settenked képzeletbeli ördögöket, mikor ez a karcsú nszemély lekuporodott elébe, s olyasmibe
kezdett a szájával, amirl Hubert sohasem hallott annak eltte. Pedig aligha lehetett Istennek tetsz
dolog, még ha alázatosan kellett is térdepelni hozzá.
Elméje egy pókhálós kis zugában mocorogni kezdett a sejtés, hogy nem hihet, s nem is természetes,
hogy egy szemrevaló fehérnép ilyen készséggel a kedvére akarjon tenni. Épp neki, a Félcédulás
Hubertnek, a temet himlhelyes, akadozó beszéd remetéjének… De a felhorgadó vágy ersebbnek
bizonyult minden gyanúnál. A férfi érezte, hogy Céline pillanatok alatt el fogja érni azt, amiért a saját
markával bizony keményen meg kellett dolgoznia néhanap.
Ám akkor megütötte fülét a zaj: a fán horzsolódó fa hangja, majd göröngyök dobolása a deszkán…
Félrelökött koporsófedél.
– Boszorkány! – üvöltött Hubert, és teljes erbl eltaszította magától a parázna némbert.
Céline elterült, de nem volt harag a tekintetében, ahogy felnézett a férfira. Nedvesen csillogó ajkakkal
mosolygott, akár egy ledér, férfiveszejt szukkubusz.
– Hubert…
– T-távozz, Sátán k-kurvája! – tartotta felé a faragott keresztet a temetr. Szabad bal kezével a
fejsze után kaparászott a padlón, s felnyögött a megkönnyebbüléstl, mikor végre ujjai közé akadt a
nyél.
Elrelépett, és Céline ijedt sikollyal gördült félre az útjából. Retteg a kereszttl! – ujjongott magában
Hubert, megfeledkezve róla, hogy a másik kezében baltát lenget. Úgy érezte, ez az apró diadal is
emberfeletti ervel tölti el. A boszorkányt faképnél hagyva nekivágott a sötét lépcsnek. Immár lángoló
pallosnak látta a kezében szorongatott feszületet, mely egyre fényesebben ragyogott, ahogy léptei
lefelé dübörögtek.
Megszentelt földön jár, szent fegyvert hordoz… Nincs mitl tartania!
Hirtelen támadt önbizalma azonban jócskán megcsappant, mire a torony aljába ért, s a vaskos
kfalban nyíló ajtón kibukott a szabadba. Egyszeriben körülvette a fenyeget hallgatásba burkolódzó
éjszaka – a sírhantok mintha a földre lapulva araszolni kezdtek volna felé.
Megköszörülte összeszkült torkát, majd az imént még a tagjaiban vibráló er maradékát
összegyjtve elbdült.
– K-Krisztus nevében… t-távozzatok, ártó lelkek!
Megfagyott ereiben a vér a rosszindulatú vihogás hallatán, mely válaszul érkezett. Soha életében nem
félt még ennyire. Még azon a rossz emlékezet éjszakán sem, még suttyó legényke korában, mikor
arra riadt, hogy apja egyik kérges marka a szájára tapad, a másikban pedig kés emelkedik a
magasba. „A démonok beszélnek a száddal, fiú!” – vicsorogta. „De egyet se félj, kivágom én ketbelled!” S bízvást szavának is állt volna, ha felesége le nem rángatja t a rémülettl bénult gyerekrl,
s össze nem sikoltozza az egész szomszédságot.
De ez az iménti kacaj… Ez már nem lehetett képzeldés. Vagy mégis? Ki tudja, mi mindent láthat és
hallhat az ember, ha igazán retteg…
Nem köllene odamenni! – nyelt nagyot Hubert, aztán mégis botladozni kezdett Coquedouille sírja felé,
mintha megdelejezték volna. Néhány lépés után a mezítelen talpába szúró kavicsok eszébe idézték,
hogy fejsze ide vagy oda, nem nyújthat túl fenyeget látványt az egy szál ingében, mely csak
combközépig takarja cingár lábát. Ezen azonban már nem lehetett segíteni: tudta, hogy ha
visszamegy felöltözni, többé nem mer lejönni.
Hallgatózott, hátha megismétldik a hideglels kacaj, de ezúttal semmi sem neszezett a faragott
kövek és fakeresztek között.  mégis tisztán érezte, hogy valami rejtzik a friss hant közelében.
Nem köllene odamenni.
Sejtette, hogy megveszekedett ostobaság, amit mvel. Ahelyett, hogy visszaiszkolna a
toronyszobába, kihajítaná a szke lotyót, aztán elreteszelné az ajtót és benyakalná az egész bort…
persze szép lassan, szalmaszálon át, hogy rúgjon, mint a ló… Igaz, reggel Audran kitaposná a belét,
de inkább az intendáns gyötörje halálra, mint a pokol szüleményei!
Akárhogy is forgatta magában a dolgot, arra jutott, hogy nem Audrantól féltében támolyog végig a
holdsugár-fátyolos hantok között, s még csak nem is Antoine Coquedouille örök nyugalmának
háborgatása miatt, hanem mert kezdett gyökeret verni benne valami homályos meggyzdés, hogy a
temet az utolsó menedék. Az átok ma éjszaka beteljesül a városon, s ha , Hubert Barbaud hagyja,
hogy a Gonosz a sírkertben is megvesse patás lábát, akkor már végképp nem lesz hová menekülni.
Már ott ásított eltte a gödör, oly mélyen és feketén, mintha egyenest a pokolba vezetne. Pedig a
sírásók, Christian és a süket Marcel tisztességgel betemették elz nap a koporsót, még dombot is
emeltek fölébe, ahogy dukál. Hubert most mégsem látta nyomát megbolygatott földnek, noha kellett
volna lenni belle jócskán a verem körül, ha valóban kikaparták a vén Antoine-t.
Közelebb lépett, ám ez még kevés volt ahhoz, hogy lelásson a sír fenekéig. Lábai megmakacsolták
magukat, a kieresztett leveg pedig hangos nyüszítésként tört el a torkából, hiába próbált csendben
maradni.
Csak még egy lépést, Hubert. Tedd meg azt az átkozott lépést, ha már idáig eljöttél! Közeleg immár a
világvége: megítéltetnek mind az emberek, és azok üdvözülnek elsként, akik dacolni mertek a
Gonosszal.
Közelebb araszolt a gödör széléhez…
…Asszonyunk, Szz Mária…
…és lenézett.
A koporsó tárva-nyitva volt, s benne ott feküdt – vagy inkább lebegett, a peremével egy magasságban
– Antoine Coquedouille. A sírba hulló gyér holdfény csak fekete szemfedbe takart, ösztövér testét
világította meg, arcára s vállaira árnyékot vetett a verem fala. Ám a halott váratlanul felemelte fejét; a
sápadt derengés kiemelte aszott nyakredit az ingfodor felett, s a szemek besüppedt üregét.
A vénember karja kinyúlt, és egyenesen Hubertre mutatott.
A temetr már csak tompán hallotta saját elfúló sikolyát, aztán kihunyt odafent a hold.
II.
A felhszakadás bágyadt szitálássá csendesett, majd az is elállt. A megélénkül szél, mely ázott
tlevelek illatát hozta a dombon túli pínealiget fell, tovább terelte fellegnyáját Nîmes irányába. A
temet eltti réten várakozó vértesek szorosabbra húzták magukon az ázott köpenyt, s kárörömmel
figyelték az út két oldalán sorakozó hintók és konflisok hajtóit. Amazok csizmaközépig ér
dágványban csúszkáltak, hogy pokrócokat terítsenek a lovak gzölg hátára, fojtott szentségelés
közepette.
Valamennyien mogorván sandítottak az újonnan érkez bérkocsira, melynek bakján az az ostoba
bugris egészen a temet kovácsoltvas kapujáig hajtott. Valóságos iszapárkot hasít majd, ha vissza
akar fordulni… már ha egyáltalán sikerül neki azon a szk helyen.
A kocsis bdült valamit – éppúgy lehetett parancs a csüdig agyagos lovaknak, mint sértés a
leplezetlen ellenszenvvel bámuló szolganépnek –, mire a járm nyikorogva megállt.
Durva utazócsizma dobbant a hágcsóra, majd a kocsi utasa különösebb tétovázás nélkül a sárba
toccsant. A hajtók egyszeriben elfeledték az iménti mérgeldést, s oly hüledezve bámulták, mintha
maga az ördög termett volna köztük fényes nappal. Középtermet férfi volt, egyszer, fekete
reverendája papnak mutatta, legalábbis lábtól nyakig. Az arcát azonban sötét maszk takarta, mely
inkább illett útonállóhoz, mint jámbor lelkipásztorhoz. Úgy tnt, hozzászokott már, hogy megütközéstkelt e különös kettsséggel, mert a szemrésekbl elsötétl tekintete a temett fürkészte, semmibe
véve a bámész kocsisokat. S míg azok javában tépeldtek magukban, hogy tartoznak-e
„dicsértessék”-kel köszönteni ezt a papforma csodabogarat, aki nem átall ilyen istenkáromló álarcban
mutatkozni elttük,  a felázott földön végigcuppogva belökte a nagy vaskaput.
Pierre Bressac nem derült a szolgák döbbenetén, de nem is bosszankodott rajta, amint a sírok közt
nekivágott a zömök rtoronyhoz vezet útnak. Rég nem foglalkoztatta már, miként vélekednek róla az
emberek. Volt id, mikor feszélyezte, hogy ilyen rendhagyó viseletben kénytelen ellátni papi hivatását,
aztán arra jutott, hogy nem érdekli az egész. Csak akkor húzta keser félmosolyra ajkát, ha
elképzelte, mekkorát néznének, ha maszk nélkül látnák t.
Buzgón vetnék a keresztet, még a legpogányabbja is.
Följebb hágva lankásan emelked ösvényen tizenöt-húsz fs csoportosulást pillantott meg, melynek
elkelbb öltözék tagjai élénk taglejtésekkel kísért beszélgetésbe merültek egy frissen kihantolt
sírgödör körül. Kissé odébb néhány fegyveres poroszló és két rongyos, ásójára támaszkodó alak
ácsorgott, túlságosan is hanyagul. Ábrázatukról lerítt, hogy csak játsszák a nemtördömséget,
valójában buzgón hegyezik a fülüket a városi és egyházi méltóságok szavára. Ami most itt elhangzik,
az késbb akár még potya italra is beváltható lesz Bourg-Yeux-Perdues valamelyik csapszékében.
Nincs még egy olyan portéka, amelyiknek akkora keletje lenne, mint a gyanús titoknak.
Tudta ezt Bressac is, és lelki szemeivel már látta, amint a két sírásó egymást túllicitálva adja el a
történteket, démoni rémmeséket kerekítve egy közönséges sírrablásból. A babonás cscselék persze
továbbkölti a pletykát, hozzátódítja a magáét, mígnem a népek már akkor is a végítélet harsonáit vélik
hallani, ha egy macska elnyarvintja magát a háztetn. Aztán akad majd néhány kiváltképp zavart fej
nyomorult, aki habzó szájjal üvölteni kezd, hogy hatalmába kerítette a Gonosz. Ez a dolgok rendje.
Akkor, s nem elbb, elhívják Pierre Bressacot a megszállotthoz. Mert egyébiránt kerülik, akár a
bélpoklost, de ha ördögöt kell zni, mindjárt nem rettegnek többé a maszktól, vagyis inkább attól, amit
alája képzelnek.
Hogy most mégis akkor küldtek érte, mieltt bárkibe démonok bújtak volna, annak jó oka volt. S noha
Bressac hivatalosan csak ördögzi minségben érkezett, nem kételkedett benne, hogy emlékeztetni
fogják a múltra, melyet oly buzgó igyekezettel próbált elfeledni több mint egy évtizeden át.
Úgy legyen, rántotta meg a vállát. Ha mások démonaival képes felvenni a harcot, szembe kell lennie
nézni a sajátjaival is.
– Mi tartott ennyi ideig, père? – dörrent egy ismers basszus.
A hang gazdája, egy magas, testes alak, kivált a helyi notabilitások gyülekezetébl, hogy Bressac elé
siessen. Audran intendáns vörösl képpel fújtatott, s úgy ráncigálta vaskos nyakán a selyemgallért,
mintha fulladástól tartana.
– Az ördöngös Pierre! – mordult köszönés helyett. – Rég nem láttuk errefelé, atyám! Tán csak nem
épp tizenkét esztendeje?
Az exorcista hvösen biccentett, és megkerülte a nagydarab férfit. A sír körül álló csoportot javarészt
városi hivatalnokok alkották, no meg az egyház képviseli. Tiszteletteljes távolságot tartottak egy
csapott vállú, kecskeszakállas paptól, kinek hosszúkás feje búbját lila sipka födte, s ugyanilyen szín
volt a derekát övez cingulum is. Bressac hitetlenkedve húzta fel szemöldökét a maszk mögött. Talán
mégsem egyszer sírrablás történt, ha maga az új megyéspüspök is méltóztatott idefáradni.
– Pierre Bressac? – kérdezte Montel püspök, kinek meglett férfi létére úgy csúszkált fel s alá a hangja,
akár egy mutáló kamaszé. Elképedésében még a kezét is elfelejtette csókra nyújtani.
– Én vagyok, monseigneur – hajtotta meg magát Bressac.
– Miféle otromba tréfa ez a… maszk?
– Biztosíthatom méltóságodat, hogy okkal viselem.
Montel lebiggyesztett ajakkal mustrálta az ördögzt, miközben puha, fehér ujjaival egyre a
mellkeresztjét babrálta.
– Nem venné le legalább addig, míg szót váltunk? – kérdezte bosszúsan. – Nem vagyok
hozzászokva, hogy olyasvalakivel beszéljek, akinek nem látom az arcát! Bármi baja van, elttem nem
szükséges takargatnia.
– Alázatos tisztelettel kérem méltóságodat, hadd hagyhassam magamon! Az én… bajom nem pusztán
csúf, hanem megbotránkozást is kelthet. A püspök úrnak még sokkal kevesebb bizodalma lenne
irántam, mint így.
– Parancsolom, hogy vesse le!
Bressac visszafojtotta mosolyát. Megkísértette a gondolat, hogy teljesíti a püspök óhaját, ám aztán
úgy döntött, a gyanakvást mégiscsak könnyebb elviselni, mint a leplezetlen undort.
– Kötelességem felvilágosítani méltóságodat, hogy pápai engedéllyel viselem ezt a maszkot. Jó okom
van rá, melyet a szentatya is méltányolni kegyeskedett. Az  kifejezett kívánsága, hogy soha ne
mutatkozzak fedetlen orcával.A kecskeszakállas fpap járomcsontján vörösre gyúlt a br, s még idegesebben matatott pektoráléján.
Bressac figyelmét nem kerülte el, hogy a háta mögött figyel két kanonok összemosolyog. Montelt a
Napkirály ültette a nyakukra, nem a pápa, s a jelek szerint ez elegend volt ahhoz, hogy megutálják.
– Remélem, valóban úgy érti a dolgát, Bressac atya, ahogyan beszélik! – sziszegte a püspök. –
Audran mester majd felvilágosítja róla, mi történt. Elvárom, hogy mihamarabb rendet tegyen!
Vértek csikordultak, amint a fegyveres kíséret sietve elrecsörtetett a sárban, hogy lekísérjék Montelt
és a kanonokokat a temetkapuhoz. A világi tisztviselk fojtott hangon sugdolózva csatlakoztak
hozzájuk. Bressac és Audran magukra maradtak a sírhantok között, s lassan rájuk telepedett a csend.
Az ördögz nem érezte szükségét a beszédnek, a medvetermet intendáns pedig, bár kevésbé bírta
szótlanságot, láthatóan meg akarta várni, hogy a sok köpeny és fekete reverenda hallótávolságon
kívül kerüljön.
Bressac észak felé tekintett, ahol Bourg-Yeux-Perdues házai emelkedtek a szürke kfalak karéjában.
A város és a temet közt elterül mezn apró alakok közeledtek, lehettek vagy kéttucatnyian. Kölykök,
akik megorrontották, hogy valami történt a holtak háza táján. Lesznek még többen is, ha híre megy,
hogy maga Montel megyéspüspök jött szemrevételezni a rettent eseményt. Az ördöngös Pierre-rl
nem is beszélve…
Audran végre megelégelte a csendet.
– Antoine Coquedouille-t temettük ide a minap – bökött a kiásott sírra. – De hogy most merre jár, azt
senki sem tudja.
– Elvitték. – Bressac lenézett a gödörbe, melynek fenekén egy üres koporsó árválkodott, félig az
iszapba merülve. – Talán hagytak nyomokat… – tette még hozzá, csak hogy mondjon valamit,
miközben egyre ersödött benne a meggyzdés, hogy egy exorcistának itt semmi keresnivalója.
– Ha hagytak is, elmosta reggel az az irgalmatlan felhszakadás. Én mondom, père, ilyen est még
nem láttam ebben az évszakban… Mintha ütött volna a végítélet órája.
– Tán csak nem lát kegyelmed is baljós égi jelet minden potomságban?
– Még hogy én? Merde! Ha úgy találja, père, hogy babonaságokat kezdek fecsegni, nem bánom,
köpjön a levegbe és taszajtson alá!
– Akkor hát ne is lássunk olyasmit, ami nincs. A zivatar csak zivatar, a kiásott sír pedig kiásott sír.
Semmi több.
– De ezt a sírt mi ástuk ki, a hétszentségit!
– Audran mester, figyelmeztetem…
– Tudom, a pokolban fogok égni – morogta az intendáns. – Úrnapja után kezddött az egész. A
Carré-Dancquerre-ek összevesztek valami családi ékszeren, amit a vén matrónájukkal együtt
temettek el. A kriptában felnyitották a koporsóját, de kiderült, hogy üres. Se ékszer, se hulla.
– Valamelyik Carré-Dancquerre elébe akart menni az osztozkodásnak.
– De minek vitte volna el halottat is? – Audran oly bszen rázta a fejét, hogy rizsporos parókája
félrecsúszott kopasz homlokán. – Volt itt akkora ribillió, hogy Versailles-ig hallatszott. Mit tehettem?
Jobb híján felfogadtam temetrnek a Félcédulás Hubert-t, és mindennap kijártam utánanézni,
rendjén mennek-e a dolgok. Úgy kell tennem, mintha csinálnék valamit, mert a Carré-Dancquerre-ek
átkozottul odafigyelnek rám azóta. Bennfentesek az udvarban, és ha elejtenek rólam pár jól célzott
hazugságot, könnyen a kódisok közt találhatom magam…
– Azt a félcédulás rt igencsak elnyomhatta az álom, ha az orra eltt kiástak egy sírt.
– Csak hogy értsük egymást: ezt itten mi ástuk ki! – bökött vaskos ujjával a gödörre Audran.
– Egyre zavarosabb nekem ez az egész, intendáns uram – ráncolta homlokát Bressac. És egyre
kevésbé hiszem, hogy bármi szükség lenne itt rám, tette hozzá magában.
– Reggel kijöttem megnézni, végzi-e a dolgát a Félcédulás. Volt egy kis baja a borral korábban, de
mióta istenigazából rápirítottam, nem ivott. Szóval ahogy mondtam, megérkezek hajnalban, és ez a
hibbant ott fekszik kint az esben, mint akit agyonütöttek! Azt hittem, berúgott. Gondolhatja, atyám,
hogy elkapott a méreg! Verni kezdtem a fickót, mint es a lószart. Életre pofoztam, mire az
Apokalipszis lovasairól kezdett habogni, meg valami boszorkányról. Adtam neki még kettt, erre csak
kibökte, hogy az öreg Coquedouille feltámadt holtából, mint Lázár.
– És a sírásók rögtön nekiláttak kihantolni?
– Amint megvolt az egyházi engedély. Elejét akartam venni a szóbeszédnek, hogy már megint nyoma
veszett egy halottnak. A Carré-Dancquerre-eknek több se kellene, hogy a szegényházba küldjenek.
Gondoltam, majd elhallgatnak a rossznyelvek, ha mindenki meggyzdhetik róla, hogy csak rémeket
látott a Félcédulás. Meg aztán, tudj’ Isten… – A testes férfi parókája alá nyúlva megvakarta kopaszodó
fejét – Szóval, nem szokott ám csak úgy kitalálni dolgokat ez az anyaszomorító. Szó se róla, hibádzik
valami a fejében, de a halottaktól nem fél. Azt mondják, gyerekkora óta beszélget velük. Az apja meg
is akarta nyuvasztani, azt állította, hogy gonoszlelkek szólnak a szájával.
– És a koporsó üres volt…– Sosem gyjtött nagy vagyont az öreg. Senki se hihette, hogy kincseket vitt magával a föld alá.
– Ez még nem ok rá, hogy a Sátán mesterkedésére gyanakodjunk. Az emberek maguktól is sok
szörnységre képesek, intendáns uram.
– Ki beszél itt a Sátánról?
– Kétlem, hogy a püspök csak úgy kikocsizna ide minden reggel. Mer mulatságból.
– Most megfogott, ördöngös Pierre atya! – vigyorgott Audran, aztán rögtön el is komorodott. – A papok
tüstént szentelt vizet hintenek, amint valaki mágiát emleget, de én tudom, amit tudok. A
monseigneurnak is megvannak a maga emberei, akik… értik a dolgukat.
– Csak nem holmi pogány bbájosságra céloz kegyelmed?
– Hogy pogány-e vagy sem, azt nem az én tisztem eldönteni. De annyi bizonyos, hogy érkezett vele
egy kuriális káplán is, vagy mi az ördög… már bocsánat… és alaposan körbeszaglászott. Különösen
soká téblábolt amott kinn, a vén fzfa alatt. És olyan sápadtan jött vissza jelentést tenni, mint akit
elkapott a forróláz. Meglehet, másfajta praktikákat is tanítanak az egyház kebelén, nem csak a
javadalmak szedését, meg Szent Pál intelmeit a szüntelen imáról.
Bressac jéghidegen viszonozta az intendáns fürkész tekintetét.
– Az én egyetlen fegyverem a hitem! – vetette oda nyersen. – Aki hisz Istenben, annak nincs
szüksége holmi… praktikákra.
– Ha kegyelmed mondja… – vonogatta a vállát Audran, aztán az rtorony felé fordult, jelezve, hogy
nem akarja erltetni a témát. – Az a szerencsétlen nyomorult még mindig reszket. Az átkot emlegeti.
Tudja jól, père, melyiket…
– Tudom. – Bressac vonásai megkövültek, keményebb maszkká, mint a rájuk simuló álarc.
– Amiatt van az egész? – pillantott rá az intendáns. – A démon visszatért?
– Errl a kuriális káplánt kérdezze kegyelmed, ne engem!  a varázsló, vagy nem erre célozgatott az
imént? Azt sem tudom, miért hívtak ide. Nekem az ördögzés a dolgom, itt pedig sehol egy fia
megszállott!
– A népek… Saint Sanguét emlegetik.
– A Vér Városa csak legenda, ezt Audran uram éppolyan jól tudja, mint én! Vénasszonyok fecsegése.
Már a Valois-k idejében is ezzel ijesztgették a gyerekeket. Minden gonosz onnan kúszik el… –
Bressac felmordult. – A Gonosz bárhol képes felütni a fejét, nincs holmi gyommal bentt romokba
börtönözve!
– Sant Sangué létezik. Állnak a házak, a paloták…
– És semmi egyéb! Pár omladozó épület, na és? Tán döghalál pusztított ott régen, azért nem
települtek vissza a népek. Minek is mennének oda? Úgy hallottam, mocsaras vidék, nem terem ott
meg semmi.
– Szörny dolgokat beszélnek róla.
– Ugyan kik?
– Olyanok, akiknek adok a szavára, père.
– Mit is mondott az elbb a levegbe köpésrl, Audran uram? – kérdezte Bressac maró éllel, hogy
véget vessen a vitának.
A nagy ember vörösre gyúlt arccal elhallgatott. Mikor azonban az exorcista elindult volna abba az
irányba, amerre nemrég a püspök és kísérete távozott, Audran a karjánál fogva megállította.
– Père. A menny és a pokol dolgai engem nem érdekelnek. Nekem az a tisztem, hogy itt igazgassam
az ügyeket. És jó ideje igazgatom már, a Krisztusát neki!
– Ne káromolja az…
– Hallgasson végig! Nem hiszek abban, hogy a túlvilági hatalmak épp az én városomat szemelték
volna ki, hogy megrendezzék benne a végítéletet. Azzal is édeskeveset tördök, hogy megtalálják-e a
sírrablót, akár kegyelmed, akár az a pilises káplán. Nekem csak arra van szükségem, hogy Ördöngös
Pierre itt legyen és végigjátssza a kutyakomédiát!
– Miféle komédiát?
– Rémtörténeteket mesélnek magáról Marseille-tl Calais-ig. Ha feltnik a városban, a népek biztosra
veszik majd, hogy a Sátán hamarosan letört szarvval takarodik vissza a pokolba.
– Túlzó reményeket táplálnak.
– k ezt nem tudják.
– Szóval az a dolgom, hogy elhitessem velük, minden rendben lesz?
– Kegyelmednek magyarázzam, milyen sokat számít a hit? – vigyorgott rá Audran. – Itt járt a püspök,
itt járt Ördöngös Pierre… Elégedettek lehetnek, valahány gazdag család csak a levegt rontja ’YeuxPerdues-ban. A Carré-Dancquerre-ek, a LeBrunök, a Marchandok – mindenki.
A Marchand névre Bressac összerezzent. Idegesen végigsimította csontos állát, melyen alaposan
kiütközött a borosta; egyenest a fogadóból sietett ide a temetbe, még beretválkozni sem maradt
ideje.– Méltatlan dologra próbál rávenni, intendáns uram. Semmi kedvem hozzá.
– Semmi kedve? – hördült fel a nagydarab férfi. – Tudja-e, père, mikor csináltam én utoljára olyat,
amihez kedvem volt? A városi tanács a fejemet akarja. A feleségem aszott kóró, akinek be nem áll az
a zsémbes szája, bezzeg a combjait szorosan zárva tartja. A gyomrom úgy szaggat hébe-korba, hogy
majd’ belepusztulok. Az orvostudorok semmit sem tudnak kezdeni velem, csak vonogatják a vállukat,
meg piócáznak. A généralité összes istenverte nadálya az én véremen hízik. És nemcsak a
csúszómászó dögök, hanem azok is, akik két lábon járnak.
– Ha gyónni akar…
– Akar a halál! De a kegyelmed híre, meg ez a fekete álarc, sok egyházi méltóságnak a bögyében van
már. Olyanoknak, akik örülnének, ha panaszt hallanának Ördöngös Pierre-re. Rebesgetnek ezt-azt.
Például hogy a megszállottakból nem a pokolba zi vissza a démonokat, hanem magába engedi ket,
hogy osztozhasson a hatalmukban.
– Ostoba szóbeszéd.
– Nem mindegy, hogy igaz-e vagy sem, ha a népek elhiszik? A hit, père, a hit…
Bressac hosszan hallgatott, azon tndve, nem kéne-e faképnél hagynia az intendánst minden
gondjával-bajával. A fenyegetzése nem ijesztette meg, inkább keser mosolyra ingerelte. Audran,
Audran, mennyire nem értesz semmit… A hírhedett Ördöngös Pierre lelkét rég nem az mardossa,
hogy megmaradhat-e az egyház kebelén, hanem hogy meg tudja-e rizni hite maradékát. Ám épp
ezért talán fontolóra vehetné az intendáns ajánlatát. Miért ne töltsön el egy hetet régi kudarca
helyszínén? A rendíthetetlen bizonyosság, melyet egykor Isten léte fell érzett, úgy megkopott
mostanra, mint a tatarozatlan hagyott nádtet. Bourg-Yeux-Perdues-ban még találhat friss nádat a
rések befoldozásához.
– Engedelmével, váltanék néhány szót azzal a temetrrel – mondta. – Négyszemközt.
A nagy ember megkönnyebbülten bólintott. Széttárt karral körbefordult, mintha magához akarná ölelni
a világot.
– Tudja, père, mi a legrosszabb az egészben? Néha úgy érzem, felásathatnám az egész temett, és
már egy darab csont, annyit sem találnék benne!
Bressac vállat vont, és megindult a torony felé.
– Aztán csak szrmentén a Félcédulással, atyám! – szólt utána az intendáns. – Sajnálom a
nyomorultat. Kutyául van, tán meg se marad…
Az ördögz ezt inkább válasz nélkül hagyta, nehogy hazugságra kényszerüljön. Ha az ember
sarokba akarja szorítani a Gonoszt, egyetlen dolgot nem tehet meg: hogy finoman bánjék bárkivel is.
III.
– Félcédulás… Bressac atya vagyok. Ne ijedj meg tlem!
Por, verejték és asztallapig égett faggyúgyertya szaga csapta meg Bressac orrát, amint lehajtott fejjel
belépett a toronyszobába. Alkonyodott, és a nap túl bágyatagon pislákolt már ahhoz, hogy bevilágítsa
a helyiséget; hunyorgó szeme eltt csak lassan bontakoztak ki a félhomályból a berendezés kontúrjai.
Összevissza farigcsált faasztal, szék, fali polc, a padlón ételmaradék – Félcédulás Hubert
remetelakában elkélt volna a gondos asszonyi kéz.
A sarokban álló priccsen vézna férfi feküdt, teljes hosszában kinyújtózva, akár egy felravatalozott
halott. Álláig húzta mocskos pokrócát, s alig észreveheten, de folyamatosan reszketett. Bressac az
ágy mellé húzta a széket, s leült a beteghez. Nem kellett megérintenie izzadó homlokát, anélkül is
tudta, hogy a bre majd’ lobot vet. A jeges es vagy az idegláz tette, netán a kett együtt – így vagy
úgy, Hubert kemény csatát fog vívni a halállal ma éjjel.
– Válaszolnod kell néhány kérdésre, fiam!
– Gy-gyóntasson meg, atyám! – A temetr még mindig szorosan csukva tartotta szemét, mintha így
kizárhatná elméjébl az átélt borzalmakat.
– Az nem az én dolgom. Az intendáns úr majd üzen Decatur atyáért, ha szükségesnek véli.
– K-kés lesz az nekem! Gy-gyóntasson meg…
– Jól van. Kezdjük azzal, mit láttál az este!
– R-rám mutatott…
– Kicsoda?
– A h-halott.
– Mondott valamit?
– N-nem.
Bressac hátradlt, és magában sorra vette mindazt, amit Audrantól megtudott. – Nem akarsz beszélni
nekem a nagy fáról, Hubert? – talált rá végül a megfelel kérdésre.A temetr nem szólt, csak a szája rándult meg néha, mintha önmagával viaskodna. Ritkás, szes
szakállának erdejében verejtékcseppek kerestek utat maguknak inas nyaka felé.
– A nagy fzfáról, Hubert, ami az út mellett áll, odakint – biztatta Bressac tagoltan, mintha apró
gyermekhez szólna.
– Gy-gyóntasson meg!
– Ha elhallgatsz valamit, az olyan, mintha hazudnál, Hubert. Márpedig ha most hazudsz nekem, és az
éjjel visszaadod lelked a Teremtnek, nagy bnben halsz meg. Egyenest a pokolra kerülsz.
– I-itt járt… a b-boszorkány… D-de én elztem a k-kereszttel! Hívnak! F-folyton csak h-hívnak azóta,
h-hogy … Gy-gyere le, Hubert! Áss k-ki m-minket! D-de nekem n-nem kell M-madame L-Luchini
ölelése! E-ellene mondok a S-s-sá… Ez m-megszentelt föld!
– Mirl beszélnek a holtak?
– Tizen-k-két évente… v-visszatér a démon. Az  sz-szálláscsinálója… igen… az Anti-k-krisztusé…
Ezt mondják a h-hangok… Emberekbe b-búvik… míg… meg n-nem ersödik… Ha elég… n-nagyra
n… az ereje… s-sereget… t-támaszt a holtakból. S-sereget az… Anti-k-krisztusnak. Aztán mmegidézi t magát… és  eljön… eljön, és k-kettéosztja a v-világot…
– Tizenkét éve egy gyermeket szállt meg a démon – mondta Bressac tndve, mintha nem is a
beteghez intézné szavait. – Egy kisfiút. Exorcistát hívtak hozzá, de az kudarcot vallott, nem bírt a
Gonosszal. Ki zte el, hogy csak most tudott visszatérni?
Hubert Barbaud szeme felpattant, s borzadva meredt az álarcos papra.
– T-te vagy az? Az Ö-ördöngös Pierre? – Hangja rekedt suttogás volt csupán.
Bressac ujjai a fekete maszkot babrálták. – Mondd meg nekem, Hubert, kit láttál a fzfánál! Különben
leveszem az álcámat, és ha meglátod az arcom, elkárhozol!
Hubert felnyüszített, a beesett arcán gyöngyöz verítékbe könnycseppek vegyültek. Még hevesebben
kezdett remegni; Bressac attól tartott, túlltt a célon, s mieltt bármit elárulhatna, szörnyethal
félelmében.
– N-nem tudom, k-kit láttam! Az összes sz-szentekre esküszöm!
– A démont?
– -t…
– De kinek a testében, Hubert?
– N-nem… én… ez m-megszentelt föld… itt b-bizton-s-ságban…
– Kinek a testében? Férfi volt, vagy n?
A beteg azonban öszefüggéstelenül motyogott lázas önkívületében, és Bressac semmi olyasmit nem
tudott kihámozni szavaiból, aminek hasznát vehette volna. Gyanította, hogy nem is igen tud többet.
Mieltt elhagyta a toronyszobát, még egy utolsó pillantást vetett a reszket Hubert-re. Minden
emberre, akibl kizte az ördögöt, öt olyan szerencsétlen jutott, akit utána még jobban kínoztak saját
képzelt démonai.
Néha eltndött, kit is szolgál  voltaképpen.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.