Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Káosz Kincse

2011.06.22

John Caldwell: A Káosz Kincse

 

- részlet -

ayvar.jpg

Skandar Graun annyira kimerült volt, hogy alig bírt lépést tartani az energikusan lépkedő, ork nősténnyel. A gyomra egyfolytában korgott, de ami ennél is rosszabb, kegyetlen alkoholszomj kínozta. A fél karját képes lett volna odaadni egy korsó lóhúgy ízű, langyos, zavaros ork sörért.
– Hogy estél bele a kútba? – kérdezte Lucinda, miközben lassított a léptein, és néha támogatta az erőtlen félorkot.
– Ha elmondom, kiröhögsz – vicsorgott Skandar Graun.
– Hátha nem.
– Jól van, elmondom, mivel hálás vagyok neked a segítségért... de ha bárkinek is elmeséled, szavamra, kiloccsantom az agyad!
– Te aztán tudod, hogy fejezd ki a hálád!
Skandar Graun bóknak fogta fel ezt az ironikus megjegyzést.
– Hát, be kell ismernem... tényleg a legjobbkor tekeregtél arra... Tíz átkozott napja rohadtam abban a büdös kútban. A békákat és a gyíkokat már az első nap megettem, és a második nap a békalencsét is benyammogtam... Okádtam is tőle egy akkorát, hogy azután nem sok kedvem volt inni a vízből...
Lucinda röhögött.
– Szóval, hogy estél bele?
Skandar Graun sandán pislogott.
– De ne merj röhögni!
– Grooms nevére esküszöm, hogy nem röhögök!
– Be voltam rúgva, mint az állat... Halvány gőzöm nincs, hogy kerültem oda... de nagyon éhes voltam. És amikor belehajoltam a kútba, hogy hányjak egy jót, egy jókora sajtot láttam a vízben... Behajoltam, hogy kiszedjem, és már csak a csobbanásra emlékszem. Yvorl redves farkára! Tudod, mit néztem sajtnak?
– A hold tükörképét a vízen! – Lucinda rettenetesen röhögött.
Skandar Graun nagyon komoran meredt rá, és ösztönösen a buzogánya után nyúlt.
– Grooms nevére esküdtél, hogy nem röhögsz ki! – morogta.
– Nem hiszek Groomsban! – nevetett Lucinda. – Úgyhogy bármikor készséggel megesküszöm a nevére, ha tudom, hogy úgysem tartom be. – Te jó ég! Te tényleg annyira részeg voltál, hogy meg akartad enni a holdat?
– Ha bárkinek elmondod...
– Nyugodt lehetsz – sóhajtott Lucinda. – Nem áll szándékomban közröhej tárgyává tenni téged. Egészen más tervem van veled.
Skandar Graun hallgatott. Már elérték a legszélső dohányföldeket.
– Terved?
Lucinda teljesen elkomolyodott.
– Nem véletlenül tekeregtem el ide, a világ végére – jelentette ki ünnepélyesen. – Azért jöttem, hogy egy jó üzleti ajánlatot tegyek.
Skandar Graun értetlenül pislogott rá apró szemeivel.
– Tényleg hálás vagyok neked, hogy kihúztál abból a mocsokból, és bár fogalmam sincs arról, hogy mit akarsz, azt már most leszögezem, hogy Kirovangban csupán az én szajháim dolgozhatnak... Úgyhogy vagy beállsz hozzám, vagy elhordod a segged a városból!
Lucinda sóhajtott.
– Szerinted... én úgy nézek ki, mint egy szajha?
Skandar Graun szakértő szemmel mérte végig.
– Hát... megvannak hozzá az adottságaid – bólogatott elismerően. – Egye fene! Bár megígértem Grungbának, hogy nem alkalmazok több szajhát, most mégis azt mondom, ha be akarsz állni hozzám, egye fene... kapsz tőlem kosztot, kvártélyt, védelmet... és még a kereseted negyedrészét is megtarthatod...
– Félreértesz.
Skandar Graun sokatmondóan vigyorgott.
– Ne akarj több hányadot. Kár alkudoznod...
– De nem...
– Figyelmeztetlek. Azt a nőstényt, aki alkudozni próbál, rendszeresen eltángálom. Kérdezd csak meg Grungbát. Ő már kapott eleget... – Széles vigyor. – De aztán mindig megbékítem. Tudod, én vagyok a legjobb férfi az életében. Hozzám foghatót sosem ismert még...
Lucinda idegesen nevetett.
– Engem nem érdekelnek a magánügyeid, és nem is azért jöttem Kirovangba, hogy egy rongy szajha legyek...
– Ne becsüld le ezt a szakmát! – figyelmeztette Skandar Graun. – A város legrangosabb polgárai is hozzánk járnak. Arról nem is beszélve, hogy mind közül én vagyok a leges-legrangosabb... hiszen helytartó vagyok, vagy mifene...
Lucinda nem firtatta ezt a témát. Bár furdalta az oldalát, miként lehet ez a beképzelt strici „helytartó”. Azonban volt valami, amit még inkább szeretett volna tisztázni.
– Hagyjuk ezt – mondta csendesen. – Én harcos vagyok. Jobban bánok a fegyverekkel, mint a férfiak szerszámával.
– Nézd, emiatt nem kell aggódnod. Pusztán gyakorlat kérdése az egész. Az én dolgom, hogy betanítsalak. És mivel megmentetted az életem, természetesen készséggel vállalom ezt a feladatot... Persze nem most, csak ha majd felolvad kissé az alsó részem a nagy gémberedettségből, és ha majd megerősödtem picinység...
– Nem vagyok kurva, és ezen eszem ágában sincs változtatni. Harcos vagyok. Nem is akármilyen. Hallgass meg! Én azért jöttem Kirovangba, hogy beszélhessek veled.
Skandar Graun zavartan pislogott.
– Velem? Mi végből?
– Mert tudni akartam, hogy te az a „Skandar Graun” vagy-e, akivel tíz évvel ezelőtt együtt töltöttem pár emlékezetes napot.
Skandar Graun most még zavartabban pislogott, és újra meg újra végigmérte a félork nőt.
– Miért? Ki a fene vagy te?
– Nem ismersz meg?
– Hát... Azt mondod, hogy nem vagy lotyó... És soha nem is dolgoztál semmilyen kupiban...
– Biztosíthatlak, soha.
– Akkor végképp nem tudom, honnan ismerhetnélek.
Lucinda érezte, hogy egyre inkább emelkedik benne a düh. Már most utálta ezt a tökfilkót.
– Jártál valaha Lendoron?
Skandar Graun gyanakodva meredt a nőre.
– Ki mesélt erről?
– A nevem Lucinda. Vagy más néven: Véres Lucy. Ha te az vagy, akire gondolok, mi ketten találkoztunk Lendoron tíz évvel ezelőtt.
Skandar Graun a száját is eltátotta.
– Lehetetlen! – motyogta. – Te nem lehetsz... Lucinda!
– Miért nem?
– Lucinda meghalt. Igen, ő halott... egy barátom ölte meg!
– Karaidus? – nevetett örömmel Lucinda. Most már tudta, hogy jó nyomon jár. – Te is úgy tudod, hogy Karaidus végzett velem?
Skandar Graun olyan döbbenten meredt a nőre, mintha kísértetet látna. Még meg is állt menet közben.
– Te... te... te...
– Igen, én vagyok Lucinda! És nem ölt meg senki. Legfőképpen nem Karaidus. – A nő nevetett. – Tessék! Itt vagyok! Élek és virulok! Emlékszel most már?
Skandar Graun megpróbált keresgélni az emlékezetében, de valahányszor megpróbálta felidézni magában a „szeretett és halottnak hitt” Lucinda arcmását, mindig bezárt kapukba ütközött. Egy évvel ezelőtt egy gilf varázslónő egy pillanatra fellebbentette előtte a múltját takaró leplet, és Skandar Graun azóta tudja, hogy valami rejtélyes okból a Rend és a Törvény istene, Mark’yhennon elrabolta tőle az emlékeit. Azt azonban nem tudja, hogy miért, és az elveszett emlékekből is csupán foszlányok kerültek felszínre.
Lucinda...
Róla csak annyit tud, hogy nagyon szerette. És a nő is szerelmes volt belé. Ám Lucinda meghalt. Karaidus ölte meg.
De ki az a Karaidus?
Csupán néhány szó kapcsolódott hozzá: élete egyetlen igaz barátja volt. Ám Karaidust is megölték.
Ki ölte meg?
Nevek bukkantak elő a homályból; helyszínek, jelenetek, képek – ám mindez homályosan, zavarosan.
– Nem lehetsz Lucinda! – suttogta hitetlenkedve.
– Nézz meg jobban! – motyogta a nő. – Talán idősebb lettem, talán testesebb is picinykét, de olyan sokat nem változtam, hogy ne ismerj meg!
Skandar Graun saját érzéseit elemezgette.
– Nem érzek semmit irántad. Legfeljebb hálát, amiért megmentettél... Lucinda pedig életem legnagyobb szerelme volt. Lendoron...
– Igen, Lendoron – mondta a nő. – Legyőztél szkanderben, és én azonnal beléd szerettem. Te voltál az egyetlen férfi, aki képes volt megtörni a büszkeségemet és komoly érzelmeket kiváltani belőlem.
– Hihetetlen! – motyogta Skandar Graun, és reszketni kezdett. Még egyszer megrázta a fejét, és morogva indult tovább. – Bárki vagy is, leszarom. Nem akarok emlékezni. Nem akarok semmit, csak pár kupica pálinkát, a kandalló melegét, egy jó őzsültet... meg egy hordó sört.
Lucinda zordan elvigyorodott. Ő már sejtette, hogy jó nyomon jár. Bármily hihetetlen is, ez a rozoga alak azonos azzal a bizonytalan emlékképpel, akit égre-földre keresett. Akit el kell csalnia Lendorra! Bármi áron!
– Rendben – mondta. – Visszamegyünk a fogadóba, eszel, iszol, megmelegszel, aztán majd dumálunk.
– Yvorl fekete lábkörmeire! – szitkozódott Skandar Graun. – Nem volt még elég a vízből?
Ugyanis minden előzetes figyelmeztetés nélkül eleredt az eső, de nem is csak cseppekben, hanem úgy, mintha dézsából öntenék. Mintha a fellegek egyszerre akarnák lezúdítani a teljes tartalmukat.
Skandar Graun futni kezdett, de a második lépésnél megbotlott, orra esett, és úgy káromkodott, mint egy kocsis. Vagy inkább mint egy félork strici.
Lucinda nem tudta, hogy dühöngjön, szánakozzon vagy röhögjön ezen a szánalmas roncson. Magától még felállni is alig tud...
Skandar Graun azonban feltápászkodott, és hörögve indult a legszélső kunyhók felé, amerre a fogadót sejtette. Úgy tűnt, utolsó erejét emészti.

Félórával később két csuromvizes félvér ork bukott be Korgan Kocsmájának vaskos ajtaján. A vendégek némelyike kárörvendően felröhögött, de azon nyomban néma csend lett, amint felismerték a víztől csöpögő rémségben Skandar Graunt. Még ebben a nevetséges állapotban is iszonyatos tekintélye lehetett.
– Korgaaaan! – hörögte. – Pálink...
Felragadott a legszélső asztalról egy boroskupát, és olyan vad szenvedéllyel csókolta magába, hogy a halványpiros lőre lefolyt kétoldalt borostás pofáján.
Lucinda ismerte a kocsmák szokványos hangulatát, és tudta, hogy sehol, egyetlen nyomorult csehóban sem veszi ki jól magát, ha valakinek kínálás nélkül megisszák az italát. Ilyenkor általában perceken belül vér folyik...
Skandar Graun pedig már a második asztal italkészletét fogyasztotta, és közben úgy lihegett, mint egy szívbajos gorilla.
Lucinda a kardja markolatán nyugtatta a kezét, és készen állt, hogy mentse az elcsigázott félork életét, ám legnagyobb meglepetésére senki sem akart elégtételt venni a sérelmén. Sőt, a legtöbben még kínálgatták is a saját italukat. Bár úgy tűnt, ezt nem szeretetből teszik. Mindössze ketten ugrottak fel a helyükről, amikor Skandar Graun az első kupa bort a pofája alján elhelyezkedő nyílás felé löttyintette. Korgan egy pálinkás butykossal a kezében, Grungba pedig tetőtől talpig merev részegen. Mindketten a belépők felé indultak.
A fogadóban még a zenészek is elhallgattak, és olyan csend lett, hogy hallani lehetett a sarokban egy kérges hangú kérdést:
– Ki ez a... béna alak?
Az a kemény tekintetű férfi volt, aki csataménen lovagolt be a városba, és akkor ügyet sem vetett Lucindára.
Valaki suttogva válaszolt a férfinak, de ezt már nem lehetett érteni, mert a kocsmáros végre odaért a butykossal, és Skandar Graun úgy kapott érte, mint fuldokló a bedobott kötélvég után.
– Gruggy, gruggy, grugggy – gruggyogta élvezkedve, pedig a butykost még a szájához sem emelte.
És épp amikor inni kezdett, a tántorgó Grungba zuhant a nyakába, és elrántotta volna mindkettejüket, ha egy ijedt zsoldos meg nem tartja hátulról. Skandar Graun észre sem vette ezt az egészet, esés közben is ivott, ivott, és még a szemét is behunyta.
– Aszittem, hogy hál’istennek már soha többé nem látlak – üdvözölte nehezen forgó nyelvvel Grungba. – Hol a Grooms fekete odvában mászkáltál?
Skandar Graun lerogyott egy érdeklődve bámuló cipészmester ölébe, s a fickó azt sem tudta, hogyan meneküljön el úgy a közelből, hogy meg ne sértse a város elöljáróját holmi lökdöséssel. Végül nagy nehezen kicsusszant a megkönnyebbülten böfögő félork alfele alól, és eloldalgott.
Skandar Graun ledobta a földre a butykost, és immár áttüzesedett bendővel óbégatott.
– Bort!... Sört!... Sültet!... Még több sört! Meleget!... Húzzátok közelebb a kandallót, mert menten kivesz a gatyámból Mark’yhennon hidege!
Mivel a kandallót nem lehetett elmozdítani a helyéről, a vendégek úgy oldották meg a dolgot, hogy Skandar Graunt helyezték közelebb székestül, asztalostul, Grungbástul. A testes kurtizán ugyanis közben elaludt a félork ölében. Skandar Graun mindezt észre sem vette, csak tömte a fejébe a zsíros cubákot, és oly nagystílűen itta a sört, hogy ha valaki alá feküdt volna, korsószám fogyaszthatott volna ingyen a mindenhol lecsorgó lőréből.
Közben Skandar Graun puszta szeretetből akkorát vágott az ölében szunnyadó Grungba tomporára, hogy a nőnek menten eleredt az orra vére. A fejét ugyanis az asztalon nyugtatta.
– Mi... mi... mi a szar ez? – riadt fel.
Skandar Graun összevissza csókolgatta zsíros ajkaival.
– Hiányoztam, mi? Hiányoztam!... Hehe! Én is sokat gondoltam rád az elmúlt napokban, hogy még melletted is jobb lenne, mint abban a hideg kútban...
– Menj az ork anyádba!
– Inkább a te ágyadba... csak még falok egy kicsit, hogy megfickósodjak! Korgan! Te bamba jószág... van pofád egyetlen cubákot elém rakni?
A vendégek többsége odagyűlt a két pofára zabáló félork köré, és még biztatták is. Valaki felajánlotta, hogy szükség esetén vágják le a bárányát. Mások kérdésekkel halmozták el a megszállottan zabáló alakot. Megint mások szórakozottan mosolyogtak.
Hamarosan a zenészek ismét rázendítettek, és aláfestő zenét adtak a pokoli evés-iváshoz.
Lucinda zavartan nézte a jelenetet, és nem értette az egészet. Egy órával azelőtt még úgy gondolta, hogy mindenki gyűlöli és kigúnyolja Kirovangban Skandar Graunt, most meg úgy nézett ki az egész, mintha az összes jelenlévő az ő barátja lenne, és kezét-lábát elhányva azon igyekezne, miként járjon a kedvében.
Grungbát kivéve persze, aki szép csendben elaludt a férfi ölében, és csak akkor horkantott nagyokat, ha Skandar Graun közvetlen közelből épp a fülébe böfögött.
Mindössze egyvalaki ült a társaságtól félrehúzódva; az a kóborlovag külsejű férfi, aki oly dölyfös tekintettel méregetett mindenkit, mintha valamennyien az ő szolgái lennének, és pusztán az ő szórakoztatására léteznének.
Lucinda keze általában ökölbe szorult az ehhez hasonló, beképzelt alakok láttán, de most csurom víz volt, és nem sok kedvet érzett a gyilkoláshoz. Meg egyébként is, nem akarta a hangulatot egy jóízű verekedéssel még tovább fokozni.
Magához intette a tele kancsókkal rohangáló, vékonydongájú csaposlegényt, és az emeletre vivő lépcső felé intett.
– Merre van a szobám? Jobbra vagy balra?
A legény megszeppenten pillantott rá, és valami érthetetlenséget habogott arról, hogy gondok merültek fel. Lucinda a homlokát ráncolva nézett az elsiető kölyök után. Aztán elkapta a tétován álldogáló kocsmáros karját.
– A saját érdekedben remélem, nem adtad ki senkinek a szobámat...
– Nos, az a helyzet...
– Dobd ki! – mondta higgadtan Lucinda. – Most azonnal! Vagy megölöm, és a vére a kocsmádra száll.
– Ott van! – makogta Korgan, és dühösen dörzsölte az orrát. Tudta előre, hogy bosszúsága lesz. – Beszéld meg vele!
A zord képű lovag máris felegyenesedett.
– Valakinek baja van velem? – kérdezte.
Lucinda fenyegetően rávillantotta a fogait. Talán egy hím hegyi oroszlán csábosnak találhatta volna ezt a mosolyt.
– Költözz ki a szobámból! – kérte.
A lovag röhögött, és a nő lába elé köpött.
– Arcátlan ork szajha! – sziszegte. – Azonnal kérj bocsánatot!
Lucinda ma nem volt tréfás kedvében. Közelebb lépett, mintha térdet akarna hajtani a férfi elől, aztán a következő pillanatban a keskeny pengéjű rövidkardja hegye már a férfi ágyékát csiklandozta. A fickó nyilván bánhatta már, hogy levetette magáról a bőrvértjét. Ámbár valószínűleg az is megfordulhatott a fejében, hogy aki ily mesteri mozdulattal és ily villámgyorsan képes forgatni a fegyvert, minden bizonnyal könnyedén megtalálta volna a megfelelő rést a vértezetben is. Még annyi ideje volt, hogy elkapja a félork nő nyakát, ám megszorítani már nem merészelte, mert az éles kardhegy belemélyedt a bőre felső hámrétegeibe.
– Ma már ittam vért – mondta Lucinda halkan. – És a tiedre nem szomjazom. De ha máshogy nem kapom vissza a szobámat... Érted, ugye?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.