Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Káosz Szíve

 

 Műfaj: fantasy

Megjelent: 1991.
Kiadó: Bauker Kft.
Sorozat: Oberon Könyvek
Terjedelem: 400.000
Világ: Worluk
2. kiadás: Káosz, 1993.10.26.
3. kiadás: Káosz, 1999.07.20.
4. kiadás: Káosz, 2004.09.01.


John Caldwell: A Káosz Szíve

 

 

- részlet -

Arra tért magához, hogy teljesen meztelen, és valamiféle faketrecben himbálódzik egy hatalmas barlangban, két méterrel a talaj fölött. Odalenn mindenfelé manók rikácsoltak, civakodtak, perlekedtek. Szabálytalan elrendezésben tüzek égtek, melyeket népes manócsaládok ültek körül. A hangzavart csak fokozta, hogy a manókat igencsak érdekelte frissen szerzett foglyuk külseje. Ennél már csak egyvalami foglalkoztatta volna őket jobban: a zsákmány.
Skandar Graun jól látta, hogy ruhái és fegyverei egy hatalmas batyuba csomagolva ott hevernek a barlang sarkában, nem messze a ketrectől. A szerzett kincset többször is megpróbálta megostromolni a hadjáratban részt nem vevők tömkelege, ám néhány zord manó útját állta a fosztogatóknak.
Skandar Graun, ruhájától és fegyvereitől megfosztottan, komoran markolta ketrece rúdjait. Ezért tette meg azt a hatalmas utat Kirovangból Lendorig, ezért vívott gyilkos csatákat, ezért vágta ki magát minden nehézségből, hogy most csupasz seggű manók kezében végezze? Nem, ez nem igazság! Igazság? Létezik egyáltalán az igazság? Létezik egyáltalán sors? Létezik eleve elrendeltetés?
Ha igen, neki aztán tudnia kellene.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, így próbálva meg kiszűrni agyából a manók éktelen rikácsolását, és lelki szemei előtt akaratlanul is leperegtek az elmúlt napok, órák eseményei.
Verghaust mennydörgő hangja még ott visszhangzott a fejében, amikor a hat elpazarolt kérdés után megátkozta. Akkor a manóisten nagyon dühös lett, és megjelölte egy kicsike, fekete sátáncsillaggal. Hát ez volt az, ami miatt Skandar Graun, Yvorl isten harcos-papja jelenleg leginkább idegeskedett. Itt csücsül a manók ketrecében, talpig meztelenül, s valahol a közelben már nyalogatja a szája szélét az a Verghaust, akinek a jelét ott hordja a bal szemöldöke fölött.
Skandar Graun csak most nézett szét igazán. A sűrű füstön keresztül látta, hogy több, az övéhez hasonló faketrec himbálódzik a barlang mennyezetéről. Mindegyikben meztelen emberek raboskodtak. Némelyikük hangosan rimánkodott vagy éppen átkozódott, de ez eleinte fel sem tűnt az eget verő lármában.
Az egyik ketrecet épp most engedték le; a szakállas, görbe testtartású fogolyban Skandar Graun azt a varázslót ismerte fel, akit két ízben is látott már Alouita romvárában.
– Te vagy az?! – kiáltotta oda neki. A fogoly feléje fordította a fejét, és dühös szitkokat mormolt az orra alatt a félork felé.

maldiberan.jpgEzek szerint a varázsló szerencsecsillaga is leáldozott…
A ketrece ajtaját kinyitották, és a dühösen hadonászó, kiabáló, kétségbeesetten vergődő pucér foglyot nyolc-tíz lándzsás manó elvezette a barlang mélye felé. Hamarosan halálsikoly hallatszott, amely szörnyű gurgulázásba fulladt.
A manók még több tüzet gyújtottak, gyanús szagú, véres húsokat sütögettek; a rossz szellőzésű barlangban a felül megrekedő füst már szinte tapinthatóvá vált, kegyetlenül fojtogatta a félorkot.
Még látta, amint egy újabb ketrecet is leengednek, és a megélénkülő zsivajból arra következtetett, hogy újabb húsdarabok kerültek kiosztásra.
Nocsak!
Az a kilátás, hogy lelke és teste esetleg Verghaust gyomrába kerülhet, nem töltötte el mérhetetlen optimizmussal, azonban már arra a gondolatra, hogy mocskos manók szopogatják majd a csontjait, egyenesen dühbe gurult. Így csupaszon és fegyvertelenül csak szótagonként memorizált varázslataiban bízhatott. Két parancsvarázs és két mozdulatlanná dermesztő varázs állt rendelkezésére, no meg egy-két kisebb. És persze ott lapult a fejében a Káosz Szava, amelynek hatékonyságáról Yamael esetében már meggyőződhetett. De mindennél nagyobb reménnyel töltötte el Sheenka gyűrűje, melyet a manók – ki tudja, miért – nem húztak le az ujjáról. A Káosz roppant hatalmú szládja még két szívességgel tartozik neki; s ez bármely bajból kihúzhatja.
Lassan telt az idő, a manók élték lármás, zűrzavaros mindennapi életüket. Egy bozontos nőstény hajba kapott egy vénséggel, mert az nem akarta megosztani vele sületlen cubákját. A civakodásba szinte az egész népesség bekapcsolódott, ha máshogy nem, valamelyik küzdőfelet biztatta, vagy hulladékokat, ürülékdarabokat hajigáltak hozzájuk. Olyan éktelen lármát csaptak, hogy egy érzékenyebb ember már rég megsüketült volna.
Skandar Graun sem bírta sokáig türelemmel. Két kézzel megragadta a fatákolmányt, s dacára annak, hogy esetleges kiszabadulásakor jókorát zuhanhat, eszeveszetten rázni kezdte börtönét. A ketrec úgy himbálódzott, mint egy tengeren hánykolódó ladik, ám dacára a félork – varázskesztyű nélkül is – rettenetes erejének, a börtön nem engedett.
Talán órákig is füstölődött magányos ketrecében, erőt gyűjtve, gondolkodva, lehetőségein töprengve, amikor arra eszmélt fel, hogy börtöne megrándul alatta. Lassan, ingadozva ereszkedni kezdett lefelé.
– Hohó! – dörmögte. – Sátánfattyak! Ha el kell pazarolnom rátok Sheenka segítségét, azt megemlegetitek...
Egész sereg manó várt rá odalenn zord képpel, döfésre kész dárdákkal. Lehettek vagy kilencen; Skandar Graun nem igazán tudta megszámolni őket, mivel állandóan mocorogtak; egyesek elmentek, mások jöttek a helyükre. Az azonban nyilvánvaló volt, hogy rettenetesen tisztelik tekintélyes külsejű vendégüket. Tiszteletük oly méreteket öltött, hogy igazán még a dárdájukkal sem merték böködni, csak úgy tettek, mintha noszogatni próbálnák.
Skandar Graun kidagasztotta vaskos izmait, s ijesztésképpen rájuk vicsorgott. Csalódottan vette tudomásul, hogy a förtelmes teremtmények ettől még nem futottak széjjel. Kissé riadtabban bámultak rá ugyan, de határozottságuk nem csökkent.
A félork sandán lesett körül. Mindössze kilenc-tíz manó. Szét lehetne lökni őket, odarohanni a hatalmas batyuba kötözött cucchoz, felkapni, és kidübörögni ebből a bűzlő koszfészekből. Igaz, kaphat közben egy-két döfést a hátába, de hát kockázat nélkül nincs reckír.
– Viszünk Verghausthoz... – közölte az egyik manó biztatóan. – Verghaust már vár. Éhes. Nagyon éhes. Verghaust megsüti a húsod. Megeszi. De előtte kiszívja belőled a lelked. A pokol kapujában fogsz vonítani, és a túlvilágon is Verghaustot fogod szolgálni.
Skandar Graun megvakarta szinte teljesen kopasz fejbőrét, s közben sunyi pillantást vetett rézgyűrűjére. A látszólag közönséges fém pecsétgyűrű a csontvázkarú, sellőformájú Sheenkát ábrázolta. A Káosz szládja még két szívességgel tartozik neki.
Nem kellene most azonnal felhasználni az egyiket? Csak szólítania kell Sheenkát, s a szlád kimenti szorult helyzetéből...
Skandar Graun már-már szóra nyitotta száját, de aztán más gondolata támadt. Egyrészt a szlád előző nap már megjelent neki első szólításra, de később hiába hívogatta, nem segített. Másrészt minek elsietni a dolgokat, hiszen ráér akkor hívni megmentőjét, amikor már végképp nem marad más választása. Hátha az értékes segítség elpazarlása nélkül is képes lesz kimászni a bajból!
Még egy vágyódó pillantást vetett batyuba bugyolált mellvértje, lyukas bakancsa, rothadó csirkebélre emlékeztető szagú, rongyos barna köpenye és egyéb kincsei felé, aztán megindult arra, amerre fogva tartói taszigálták.
A manók ott nyüzsögtek körülötte, összevissza karattyoltak, bólogattak, vicsorogtak, vigyorogtak. Skandar Graunnak a válláig sem értek, de rondaságban messze lekörözték, pedig ő sem volt kimondott szépség. És hogy bűzlöttek! Skandar Graunnak mindig is kényes orra volt, zamatosnak talált olyan illatokat, melyek az emberek többségét hányingerrel töltötték el, a tömény manószagtól viszont még neki is felfordult a gyomra.
A barlang mélye felé lépkedtek, s amerre elhaladtak, a koszos, horgas orrú manók elhátráltak előlük, a loncsos nőstények rongyaikba bugyolálták meredt szemű, vézna csemetéiket, s útjuk során mindvégig néma csenddé fagyott köröttük a locsogás, rikoltozás, civakodás.
Nem kellene mégis használni azt a gyűrűt?
Skandar Graun nem töprengett igazán sokáig ezen. Mindig is szerette a veszedelmes helyzeteket, főképp akkor, ha volt némi biztosítéka, hogy könnyedén kacagva, ép bőrrel kerül ki belőlük.
Miért ne nézzünk a szeme közé annak az átkozott Varg... Verg... hogyishívjáknak?
A barlang legvégén egy lefelé lejtő, sötét alagútba jutottak. A manóknak nem volt szükségük fáklyafényre; mivel életük java részét a föld mélyén töltik, jobban látnak a sötétben, mint a szembántó napfénynél. No, Skandar Graun sem panaszkodhatott ez ügyben; bár ő a napvilágot jobban kedvelte. Szeme fél perc alatt hozzászokott a feketeséghez, s ugyanolyan magabiztosan lépkedett a lefelé lejtő folyosón, akárcsak őrei.
Csak akkor botlott meg, amikor az eladdig viszonylag sima padlót meredek, kőbe vájt lépcsőfokok váltották fel. Ha nincs annyi manó körülötte, bizony mentehetetlenül lezuhan, s magával ránt mindenkit; akár a nyakát is törhette volna.
Nagy nehezen sikerült megkapaszkodnia felvisító őreiben, s dörmögve nyerte vissza egyensúlyát.
Lefelé tartottak. Most már vigyázva rakta egymás után ormótlan tappancsait; ezeket a lépcsőfokokat apró manólábak méretére szabták, nem az övére. Azért elboldogult valahogy.
Amikor lejjebb jutottak egy szinttel, és rövid egyenes szakasz után újabb lépcső következett, alulról jeges légfuvallat csapta meg. Minden szál szőre felborzolódott. Nem közönséges szél volt ez! Honnan is jönne szél a föld mélyéből? Ez a légfuvallat iszonyatos, mély gonoszságot sugárzott, tömény kénszaggal telítette a levegőt, s valósággal rátelepedett Skandar Graun mellére; a félork alig kapott levegőt.
– Mi a jó ég ez?
A manókon szemmel látható nyugtalanság vett erőt. Úgy tetszett, egyikük sem szívesen vállalja a vezető szerepet. Az elöl haladók lassítottak, próbáltak visszamaradozni, előretuszkolni más társaikat, ám a más társaknak eszük ágában sem volt változtatni pozíciójukon. Rikácsolva, veszekedve védték helyüket.
A vita elmérgesedett, s odáig fajult, hogy ketten bökdösni kezdték egymást durva hegyű dárdáikkal. A többiek erővel taszigálták szét őket. Aztán további érthetetlen hadoválás, hadonászás következett, amelynek végén Skandar Graun azon kapta magát, hogy őt terelik előre, s most már mind a kilenc manó a fenekét bökdösi fegyverével.
Rossz előérzet lett úrrá rajta. Nem kéne mégiscsak használni azt a gyűrűt?
Miközben a “tenni vagy nem tenni” problémáján rágódott, fokozatosan egyre lejjebb jutott, s mindinkább azonnali cselekvéskényszer vett erőt rajta. Most! Nem szabad késlekedni!
Skandar Graun éleset szippantott a levegőből, s ez a visszhangos járatban fenyegető horkanásnak hangzott. Okozott is némi riadalmat rettegő kísérőinek.
A félork összeszorította bal kezét, hogy érezze ujjai között a gyűrű megnyugtató közelségét. Csak most gondolkozott el igazán azon, vajon miért hagyták meg ezt az egyetlen ékszerét. Hiszen mindenétől megfosztották. Elvették a fegyvereit meg a vértjét, levetkőztették, még lyukas bakancsát is leráncigálták, egyetlen füléből kiszedték a fülbevalót, s varázskesztyűjétől, nyakban függő amulettjétől, sőt, még értéktelen rézgyűrűitől is megszabadították. Hogy lehet, hogy pont legveszedelmesebb “fegyverét” hagyták meg neki. Miért?
Talán van valami varázserejű kisugárzása a Káosz Gyűrűjének? Vagy az is lehet, hogy mindenki más számára láthatatlan, csak viselője szemének tárja fel magát? Vagy villámokat szórt azokra, akik megpróbálták leráncigálni?
Ki tudja? Nyilván megvan a jó oka, hogy az ujján maradt. Lényeg az, hogy itt van, és kihúzza a szarból, mielőtt túl mélyre süllyedne.
Akkor meg mi értelme izgulni? Egy szlád, Yvorl félisteni erejű szolgája százszor ennyi manót elfúj egyetlen leheletével. Sheenka egyszer már képes volt megmenteni egy fekete lidérctől, az alvilág gonosz teremtményétől, miért ne tudná megmenteni egy gonosz manóördögtől?
Ismét kénes fuvallat csapta meg, most már erőteljesebben. A manók végképp lecsendesedtek, csak fogaik ütemes vacogása hallatszott.
Skandar Graun kihúzta magát. Nem fog megalázkodni ilyen fattyúk előtt.
A lépcsők elfogytak a lába alól, és alig tett két lépést, egy kanyar után különös látvány tárult a szeme elé.
Szabályos téglalap alapú, szögletes szoba tűnt fel előtte; gránitfala olyan sima volt, hogy szinte csillogott. Mennyezete hat méter magasan lehetett, s hasonlatos volt az oldalfalakhoz, azzal a furcsa különbséggel, hogy a bal hátsó sarkában négyzetes fekete lyuk tátongott, melyen át határozottan érezhető, folyamatos léghuzat süvített keresztül a szobán. A helyiség falai dísztelenek voltak, ám padlóját szinte egybefüggően bőrök, szőrmék borították. Emberbőrök, manóbőrök, tündérbőrök, farkasbőrök, medvebőrök, kutyabőrök, sőt, Skandar Graun kínosan figyelt fel a tényre: orkbőrök is. A kiteregetett bőrök nagy része egyébként nem is látszott a szerteszórt, megsárgult csontoktól, melyek a jobb hátsó sarokban majdhogynem plafonig érő halmot alkottak. A csontrakás előtt két apró lény térdepelt; fajukat Skandar Graun nem tudta megítélni. Egészen fehérek voltak, s a gyér fényben nem látszott jól, hogy faggyúszerű fehérségük csupasz bőre vagy egészen sima szőr. Sőt, az igazat megvallva, Skandar Graun agyán még az is átsuhant, egyáltalán anyagi testeket lát-e, hiszen első pillantásra az az érzése támadt, mintha látná rajtuk keresztül a zörgő csontokat, melyek rakosgatásával épp foglalatoskodtak.
A terem gyér világítása mellesleg abból a körkörös üregből eredt a csontrakás mellett, melyet vörösre hevült vasrostély fedett, s a mélyén valamiféle tűz loboghatott vagy parázsolhatott. Azonban ha a fény forrása tűz volt, igen különösféle tűz lehetett; Skandar Graunnak nem kellett különösebben megerőltetnie amúgy is kiváló szaglóérzékét, hogy rádöbbenjen: a jeges fuvallat meg a kénes bűz onnan lentről ered.
Az eddig leírtak azonban mintegy bevillanó háttérként merültek fel a félork agya szegletében. Hiszen tekintete, szinte a belépés – és a dermedt megtorpanás – pillanatától kezdődően mágikusan a szoba közepét elfoglaló jelenségre tapadt.
A gyér fényben is szikrázó rubinokkal kirakott, hatalmas vastrónuson ott ült Verghaust, a manók istene. Skandar Graunnak nem volt szüksége különösebb logikára ahhoz, hogy megállapítsa: a trónon ülő hatalmas termetű manó nem lehet más, mint a fenti népség ura és parancsolója.
Két és fél méter magas, rőt szőrű, égő szemű, hatalmas agyarú lény volt. Hogy manó-e, arra Skandar Graun nem mert volna fogadni. Feltétlenül manó formája volt; göcsörtös lábak, gubancos szőrzet, gennyes kelések a testen meg a ráncos pofán, legörbülő, csőrszerű orr, nagy táskaszáj. Csakhogy... csakhogy az a veszedelmes tekintet, azok a villogó agyarak, azok a fekete karmok. Ebből a teremtményből oly mélységes alvilági gonoszság sugárzott, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott. Skandar Graun ugyan nem járt még a pokolban, de annak a bizonyos intézménynek az urait hasonlóan tudta elképzelni. Erre az erőre mondhatják, hogy ez már sátáni. Brrr! Skandar Graun egyszerre fázni kezdett, ugyanakkor melege is lett.
Összébb szorította a kezét, és a gyűrűre pillantott. Biztos, hogy Sheenka képes lesz legyőzni ezt az izét? Vagy csupán annyit parancsoljon a szládnak, hogy őt mentse meg? Hadd maradjon csak itt a manóördög magának.
A manók istene azonnal felpillantott, amint Skandar Graun, éles dárdahegyektől döfködve, betámolygott a terembe. Még lenyelte a szájában lévő falatot, ledobta a padlóra a sült manóalkart, és szélesen vendégére vigyorgott.fekete-homok-kikoto.jpg– Egy ork! – állapította meg tényszerűen, dörgő basszushangon, és vörös nyelvével lenyalta ráncos ajkáról a zsírt. – Büdös hús, de zaftos!
– Apám ember volt – javította ki sietve Skandar Graun. – Nem vagyok egészen ork... sőt, ha jól tudom, már anyám is csak felerészben tartozott az orkok népéhez... Valójában én inkább ember vagyok...
Verghaust felágaskodott a székben, hegyes orra fel-le járt, tüzes szeme szinte szikrákat hányt.
– Mágia! – üvöltött fel vadul. – Nem is akármilyen! Erős mágia!
Skandar Graun ösztönösen háta mögé rejtette gyűrűs kezét.
– Nem kell félned – sietett biztosítani a szörnyeteget –, nem áll szándékomban mágiát használni.
– Félni? – röhögött nyersen Verghaust. – Az a jó, minél erősebb a mágia. A húsoddal és a lelkeddel együtt mind belém száll. Gyere közelebb!
A dárdás manók siettek betartatni Skandar Graunnal uruk parancsát.
A félork felmordult, és előrántotta gyűrűs kezét.
– Rágós falat lennék! – morogta. – Még belém törne a fogad, ördög! Látod ezt a gyűrűt...
– Nem tudtuk lehúzni a dagadt ujjáról – nyüszítette az egyik manó, azon nyomban térdre rogyva. – Az ujját levágni pedig nem merészeltük engedély nélkül...
– Miféle gyűrű az? – dörögte a manóisten izgatottan.
– A végzeted! – kiáltotta Skandar Graun harsányan. Úgy döntött, nem vár tovább. – Sheenka! – kiáltotta. – Én szólítalak, Skandar Graun! Jöjj, segíts meg!
– Sheenka gyűrűje! – motyogta Verghaust, és döbbenten meredt a gyűrűre. – Ez itt a Káosz Gyűrűje! És Sheenka...
– Igen! – rikoltotta diadalmasan Skandar Graun. – Sheenka a te gyalázatos csontjaiddal gyarapítja majd a gyűjteményed! Sheenka... jelenj meg! Tartozol nekem!
Verghaust szeme kidülledt, szája szétnyílt, kezét dermedten széttárta... aztán olyan iszonyatos sikoltás hagyta el a torkát, hogy a terem szinte beleremegett.
– Sheenka! – ismételte Skandar Graun. – She...
Verghaust olyan fergeteges hahotába tört ki, hogy az minden más hangot elnyomott. A terem visszhangzott, s a rőtszőrű óriás kétméteres teste úgy rázkódott, hogy az irdatlan vastrón imbolyogni kezdett a gránitra terített orkbőrökön.
– She...
– Ostoba! – ordította Verghaust, fuldokolva a röhögéstől. – Hogy kép... hogy képzelted... Hogyan is képzelhetted...
Skandar Graun úgy érezte, mintha egy jeges kéz ragadná meg a bokáját, ujjait a bőre alá vájná, s a hideg érintés centiről centire kúszna föl egész a szívéig, hogy ott a félelem szorításába vonja legnemesebb testrészét.
– Kérlek, Sheenka... – rimánkodott. – Nem hagyhatod cserben istened hű szolgáját. Nézd, tudom, nem volt helyes, hogy Peltárnak adtam a Káosz...
– Ez az én területem! – ordította Verghaust. – Ide még Sheenka sem merészel belépni. Csak úgy tehetné meg, ha elvesztené minden erejét. Ha belépne... felfalnám, és akkor enyém lenne az ő hatalma is...
– Nem – makogta Skandar Graun. – Az nem lehet.
– Így is az enyém lesz! A gyűrűje révén hatalmat nyerek fölötte. Felfallak téged, aztán őt is. A szolgáim lesztek. A pokol kapujában találkoztok majd. Sheenka nem fogja megköszönni neked, hogy a pokolra juttattad, félvér! Jer közelebb!
Skandar Graun egyetlen elszánt hördüléssel felkapta a hozzá legközelebb álló manót, és Verghausthoz vágta. A manókirály villámgyors mozdulatot tett a repülő test irányába, s vigyázatlan alattvalója az ütés erejétől elszállt a kénszagú rostély felé.
A rőtszőrű óriás leugrott trónjáról, és döngő léptekkel indult meg arra, ahol az egyetlen rézgyűrűbe öltözött félork csatázott nyolcegynéhány dárdás fickóval.
Ezt már Skandar Graun se vette tréfára. Gyors egymásutánban három kisebb döfést is kapott a bordáira, de egyik seb sem volt olyan mély, hogy zavarta volna őrjöngésében. Támadóit villámgyorsan szétszórta. Skandar Graun ugyanis, amikor megindul, olyan, akár egy dühöngő bika; letiporja azokat, akik az útjába állnak.
Az egyik manót homlokon csapta pörölyszerű öklével; a szerencsétlen pára elterült, mintha letaglózták volna. Egy másikat megtaszított, és az egyensúlyát vesztett fickó ettől a futólagos mozdulattól még két társát leverte a lábáról. Azt a vézna manófattyat, amelyik meg rá akart ugrani, úgy lefejelte, hogy annak azon nyomban betört a nagy horgas orra, s bíborszínű vér öntötte el a képét. Aztán a harcos-pap összeszedte minden erejét, s akarati parancsot ordított a feléje tartó manókirályra.
– Dögölj meg!
Verghaust egy pillanatra megrándult, de csak egy pillanatra.
– Mágia! – üvöltötte sátáni boldogsággal. – Imádom a mágiában pácolt ínyencfalatokat! Enyém lesz az erőd!
Skandar Graun nekivágott még két manót, aztán egy harmadik fickó kezéből kirántotta a girbegurba nyelű dárdát, s a rárontó ördögi teremtmény felé döfött. A dárda vashegye nekivágódott Verghaust mellének. Skandar Graun teljes mázsás súlyát beleadta a döfésbe. Fém csikordulása hallatszott, mintha a manók ura acélvértet viselt volna rőt szőre alatt. Egy reccsenés. A fanyél eltörött. A félork harcos-pap elvesztette egyensúlyát, és térdre rogyott.
A villámló szemű sátánfajzat feléje nyújtotta karmait.
– A rostély felé, kis ínyencfalatom! – duruzsolta boldogan. – Azt hitted, büntetlenül sértegethetsz? Légy a vacsorám!
Skandar Graun oldalra hemperedett, és a kalózok közt tanult alattomos harcmodort alkalmazva, kirúgta a király alól a lábat. Azaz, csak szerette volna. A mozdulat kivitelezése remekbe szabott volt, bármely orgyilkos megirigyelhette volna. Ám a dolognak volt egy apró szépséghibája. Csupasz lábfeje iszonyatos erővel csapódott az óriás cölöpszerű lábszárának, s a félorknak olyan érzése támadt, mintha Pelador híres sziklavárát akarta volna letaszítani a szirt fokáról egyetlen rúgással.
– Ha-ha! – harsogta Verghaust.
Skandar Graun a fájdalomtól elvakultan hengeredett oldalra, hogy kikerüljön ellenfele keze ügyéből.
– A homlokodon viseled a csillagomat! – rikoltotta Verghaust szinte barátságosan. – Amikor odatettem, nem gondoltam, hogy ily hamar találkozhatunk. Díszhelyen tartom majd a fejed!
Skandar Graun feltápászkodott. Csak annyit látott, hogy a hatalmas rőt kar feléje villan. Megpróbált lebukni az ütés elől, de vagy ő volt túl lassú, vagy a másik túl gyors. A hatalmas mancs a szíve fölött találta el, a veszedelmes karmok mélyebben szántottak húsába, mint a nevetséges dárdadöfések, s az ütés erejétől Skandar Graun tizenhatot hemperedett.
Felkönyökölt, kábán megrázta a fejét. Ez kicsit sok volt így egyszerre. És az az átkozott dög már meg is indult feléje. Szép lassan, komótosan, a végzet beteljesítőjeként. Azok a manók, akik Skandar Graun fergeteges rohamától nem maradtak véglegesen a padlón, már kitakarodtak a teremből.
Skandar Graun valami szőröset érzett a keze alatt. Egy orkbőrre támaszkodott. Nem túl jó ómen. Elrántotta a kezét, és valamivel hátrébb próbált szilárd pontra találni, ahol megpihenhet, míg magához tér a kényszerű mélyrepülés után.
Kábasága azon nyomban elmúlt. A feje kitisztult. Skandar Graun, Yvorl isten félvér ork harcos-papja akkorát ordított, hogy a trónterem minden szöglete beleremegett. Nem mindennap tenyerel az ember pokoltűztől izzó rostélyra!
– Finom falat leszel! – biztatta kedélyesen Verghaust. – Nem szenvedsz már sokáig! Aztán Sheenka édes halhusikája következik... Izzik már a gyűrűd, fiú?
Skandar Graun fel akart pattanni, de a két apró, fehér kísértet megragadta a karjánál fogva. A rostély felé vonszolták.
A harcos-pap kézzel-lábbal próbált kapaszkodni, de a gránitpadlóra terített orkbőr vele együtt egyre közelebb jutott a kénes szagú rostélyhoz.
– A pokol tüze elemészt! – rivalgott ünnepi hangulatban a rőt manó, és kéjesen csámcsogott. – Összefut a nyál a számban... mmm...
– BOSSZÚ! – üvöltötte Skandar Graun lelke minden dühével, és érezte, ahogy agyában kattan a Káosz Szavának retesze. Csontjában érezte, amint leghatalmasabb varázslata működésbe lép s mellkasa egy szempillantás alatt felszabadul a gonoszság szörnyű nyomása alól. Iszonyatos erő szállta meg. Most ő következik!
– Mágia! – süvöltötte Verghaust; ez alkalommal korántsem olyan boldog felismeréssel, mint azelőtt.
Skandar Graun úgy látta, mintha egy hat méter átmérőjű gömb képződött volna körülötte, melynek a padló fölött derengő körvonalai lilás színben rajzolódtak ki a homályban. A két apró fehér lény, akik eddig a harcos-pap karját rángatták, egyetlen hang nélkül szertefoszlottak. Mintha köddé váltak volna.
– A pokol tüze emésszen el! – ordította Verghaust, és a félork felé lódult.
– Bosszú! – bömbölte Skandar Graun, és megindult a manóóriás irányába.
Verghaust dühödten rontott ellenfelére, ám hiába hadonászott, a gömb lilás kontúrja visszalökte, mintha áthatolhatatlan falba ütközött volna. A rőt bundájú manó vicsorogva, rikácsolva csapkodott, de hiába pattogtak lila szikrák veszedelmes karmainak ütései alatt, áldozatához egy lépéssel sem jutott közelebb.
Skandar Graun ugyanúgy nem tudta elérni ellenfelét; de pár pillanat múlva le is mondott az erőlködésről.
Verghaust tajtékzott.
– Ne hidd, hogy megmenekülhetsz! Csak késlelteted a végzeted! A varázslat hamarosan elgyengül, és akkor rettenetes sors vár rád. Nyersen téplek darabokra. Élve rángatózol majd az agyaraim között! Átkozott félvér! Ne hidd, hogy átejtesz!
– Dühöngj csak! – vicsorgott vissza Skandar Graun. – Te, manók szégyene, pokol ivadéka, mocskok fattya, rég vágyok már egy rőt színű ágyelőre.
Verghaust olyan őrjöngésbe kezdett, hogy a gránitpadlóra terített bőrök összevissza röpködtek. A lila gömböt ostromló csapásai alatt szikraözön röpködött, folyamatos sistergés, sercegés töltötte be a levegőt, s Skandar Graun majdnem megsüketült az éktelen rikácsolástól.
– Ízekre szedlek! – üvöltötte a manók ura. – Még a csontjaidból is kiszívom a velőt! Ki én, az utolsó cseppig!
Skandar Graun hat méter átmérőjű védőburka hirtelen legalább tíz centivel összement, s a félork érezte, ahogy az agyában alig észlelhetően, de mégis határozottan meggyengül a Káosz Szava.
Hohó, ez előbb-utóbb elveszti az erejét! Mire ez bekövetkezik, már nem kellene itt tartózkodni!
– El az utamból, te rókabunda!
Skandar Graun rohamléptekkel indult meg a felszínre vezető lépcső felé. Verghaust egyszerűen oldalra penderült a védőburok elől, mintha ismeretlen erő lökte volna félre. Üvöltött dühében.
A félork riadtan érezte, hogy a varázs még inkább meggyengül az agyában, s a védőburok átmérője ismét csökken valamelyest. Öles léptekkel száguldott fel a keskeny lépcsőfokokon, s nem kellett hátranéznie, hogy tudja, Verghaust ott lohol szorosan a nyomában – már csak azért sem, mivel a manóördög rikácsoló hangját rendületlenül hallotta maga mögött; szörnyű átkok visszhangoztak végig a keskeny járaton.
Skandar Graun hármasával vette a lépcsőket, s védőburka még legalább öt méteres volt, mire felért a közmanók lakóbarlangjába. Orrából már-már kiszállt a szörnyű kénes szag, s most irtóztató manóbűz kínozta.
– Manóim! – bömbölte Verghaust rettenetes hangon. – Állítsátok meg!